Ez a nyolcadik olyan év, hogy úgy ünneplem Anyám születésnapját, hogy nincs a testében, s ha az idő a továbbiakban is ebben a gyorsaságában telik, akkor tényleg nagyon kevéske maradt itt már a végére, szóval bele kéne húzni nagyon, hogy ne a valótlan körbetáncolásával menjen el az idő.
Sokszor és sokféleképpen leírtam már, hogy egyáltalán nem idealizálnám a kapcsolatunkat, ittléte annak a tanúbizonysága, hogy bizony nem minden fér bele az életbe, mert néhányunk köré olyan vastag és áthatolhatatlan falak épülnek, melyet át nem véssük egymagunk. Aztán “segítségünkre” érkezik a halál, aki viszont egyetlen pillanat alatt fedi fel a másikat abban a szépségében, ahogy az életében szemtől szembe sosem láttuk, de amit mégis minden ismeretünkön túl sejtettünk róla.
Hányszor is éltem meg, hogy az örök Anyához szóltam az életben, de egy őt eltakaró szerep válaszolt, és sajnos ez nem csak vele van így, és ettől rendkívül szenvedek más kapcsolataimban is. Dehát ki ismeri itt még önmagát? Mert aki ismeri, az nem fél a teljes transzparenciától.
Amikor a halálhírével a szívemben szaladtam le az erdőben, életemben először “láttam” oly gyönyörűséget, amit addig el sem tudtam képzelni. Az élményt csak ellentétpárokkal lehet kifejezni, mert a találkozás meghaladta e kettétört létezést. Anyám egyszerre ragyogott százféle színnel és húzódott össze a legmélyebb feketébe, egyszerre oltalmazott és tépte le rólam még azt a maradék védőréteget, mellyel megpróbáltam én is valamilyen ócska kis szerepet eljátszani. Aztán egy óriási felkiáltójelet mutatott, és azt suttogta/kiabálta..mittudomén, hogy hallottam: “Elég! Mert az, hogy én nem tudtam meglépni a teljes áttetszőséget, míg éltem, az nem jelenti azt, hogy neked ez nem kötelességed!”
Azóta van egy Anyám, aki elbírja az ölelésem és a szerelmem iránta, amit emberként eltolt magától.
Az eset megmutatja, hogy úristen, ha az Anya ilyen gyönyörű, akkor hinnem kellene a “megérzéseimben”, és nem bedőlni a férjem, a fiam, a szeretőim, a barátaim, az ellenségeim nyomorult kis színjátékainak, hanem minden pillanatban tényként kezelni az ő már az életében érzékelhető kettősségen túli természetüket.
Hányszor is ez jut eszembe, amikor épp ordít, hazudik, átvág, hülyének néz, rám kiabál, hogy most éppen rossz helyre nézek, és ez most csak egy “látásteszt”, egy a szívemet megmérő próba, hogy annak adok valóságosságot, ami látszik, ami töredékes vagy, ami tényleg van. És Anyám e vizsgákkor drukkol nekem.