Most, hogy az érzékenyek Karsai Dániel agóniája láttán napi szinten elképzelik azt, amit nem lehet..mind gyakrabban jut eszembe, milyen parádésan is működik a felejtés vagy inkább elfojtás. Hisz mi is szinte pontosan ugyanezt éltük át anyámmal éveken át, mint most az ápolók Danival, mintha szalámiból vágtunk volna napról napra, és egyre csak fogytak a szeletek. És, hogy lehet az, hogy vannak napok, amikor ez nem jut eszembe..Pedig azt hiszem, egy életen át nem lehet más központi témánk, mint a halálunk. Szóval, hogy minden pillanatomban a legvégső, bárcsak a legszebb pillanatra kell készüljek, még akkor is, ha eddig, amit halálként láttam, az szörnyű volt..
Anyám halála rossz példa, és nehéz rosszból égig érő várat építeni, pedig azt kéne.
Ám testének elhagyása már ünnep volt, és azóta is, ha rágondolok, megkönnyebbülök.
Halála találkozás volt, végre felismertem lényét magamban, itt, ezen a neve nincs tájon, ahol a picinyke halálközeli élményemkor húszéves landoltam, és ahonnan azóta sem tudok egy lépést sem tenni..
pár nappal a halála előtt megfestettem neki a kijáratot ebből a cirkuszból, kitűztem rá a fehér zászlót, az én végre megadta magát.. magamat is ráfestettem, mert én már akkor halott voltam, mint jövő-menő személy, ami látszik belőlem itten és most annak nem kéne bedőlni. 2016, 85*85cm
És ahogy anya meghalt, csak azt éreztem, na végre, nem vagyok egyedül, végre megérti azt, amit 1994 nyarán, az eset után próbáltam neki elmagyarázni, de egyre csak hárított. “Anya, anya, figyelj rám, a fenébe is, meghaltam, de élve maradtam, mi történt velem, miért nem hallgatsz meg?”
Aztán 2016 februárjában, hogy kiszakadt innen, végre válaszolt. És végre megsemmisítette öntörvényűségét, megzabolázhatatlan, folyton beszólogatós személyét, aki csak eltakarta őt, és azt a furcsa valamit is, amit nehéz szeretetként aposztrofálni, pedig tudom, igyekezett. És eltüntette azt a szakadékot is, amit sosem mert az életében átlépni, mert félt közel kerülni még a saját lányához is, pedig e közelség nélkül teljesen értelmetlen élni..
Az előbb végignéztem a gépemen a róla őrzött összes fotót, azon tűnődtem, melyik volt úgy nagyjából az az életkor, amikor “feladta”, és ami után Kassák helyett már csak Blikket olvasott. Mindig azt remélem, már túl vagyok rajta, és ott, ahol ő bezárt, én még tovább szakítom széjjel a mellkasom. És elsősorban magam miatt, mert a szép halál a célom, bárcsak lehetne rá az életben készülni. Ezek itt a legfőbb terveim, a műveim meg forgácsok.
indiai utazásunk a halála után. A Gangesz hazatér. 2016, 85*85cm