Berendi Zsuzsa emlékére (1950. 01. 31. – 2016. 02. 18.)
Anyám halála megmutatta, hogy aki van, aki bennünk/általunk tényleg él és uralkodik, milyen borzasztóan szépséges. Testének levetése nélkül nem tudtam elképzelni ily gyönyörűséget. Hogy a töredékes, olykor szánalmas, leginkább szerencsétlen emberi sorsunk alatt micsoda mélyfekete, szerelmetes szépség lakozik.
Egy egész életen át mindent megtett a személy, hogy eltakarja azt, aki, és egy szörnyűséges halál kellett ahhoz, hogy felfedje magát a valódiság. Egészen biztos, hogy léteznek nagyszerű, nemes halálok, átminősülések, feloldódások, dematerializálódások, de Anyámé nem az volt. Ő lassan, rettentő erővel kapaszkodva a személyes történetbe, ment el. Az élet egyenként húzta, cibálta le róla a lepleket, a rétegeket. Úgy hiszem, van amikor ezt egyetlen mozdulattal elintézi, és vége, de mintha Anyámmal élvezkedett volna a sorsa, hogy kínozza. Letépte róla a mozgás képességét, az evés, a rágás lehetőségét, aztán elvette tőle a szavakat is. Pedig mennyire, de mennyire mondta volna tovább, talán az utolsó időkben is utasított, olykor perlekedett volna, meg dühében felkapta volna a botot, hogy hozzánk vágja, mert valakin le kell verni azt, ami megtörténhetett.
Halála mutatta meg, hogy lehetetlen eseményeink mögött milyen irtózatosan, fényesen, elviselhetetlenül gyönyörűek vagyunk. Távozása új szemet adott, jelenségeken túlívelő érzékelést, a látszatvilág leleplezését. Erőt és lehetőséget, hogy noha tegyen is velem olykor igazságtalanságot a másik, ha szeretem, ha fontos, akkor egyszerűen képes legyek túllátni a szerepein, és mélységesen együttérezzek a sorsával, amit meg kell élnie, és amivel nekem gyötrelmet okoz. Emiatt a szem miatt nem adok fel házasságot, szerelmi történetet úgy hiszem, soha.
Legfontosabb kapcsolataimban nem tűröm el a vakságom!
Ez a szem tervezi bennem a festményeket, ő láttatja meg velem a történetek lehetséges legszebb kifutásának modelljét. Ha nincs ez a látás bennem, akkor egészen biztosan a lilith-es kép festésekor megálltam volna középen, a keresztre feszített női alaknál, és belefagyok a téli erdő mélyén átélt bánatomba, amikor elutasítottak. Akkor elhittem volna, hogy a távolságtartás valóság, elhittem volna a szerelmemnek, hogy valójában menekülni akar tőlem, amit nem akartam túlélni, mert vele elvesztettem volna az egyetlen lehetőségemet önmagam felé. Igen, az iránta érzett szerelmem a mankóm, amit használnom kell az utolsó lélegzetvételemig, és soha nem szabad azt hinnem, hogy “megérkeztem”.
Lilith kacskaringós vonallal húz egyenest (2025, 174*84)
De “anyám szeme” bennem, ott a legkilátástalanabb pillanatban is látni engedte azt, amim egyedül van, a szerelmet a jelenségek mögött, amibe akkor teljes erőmmel belekapaszkodtam. Ha nincs ez a szem, tegnap este is, amikor törökülésben, egy hangos kávézó közepén, ordibáló, fegyelmezetlen gyerekek között elhittem volna, hogy nincs tovább, hogy ne folytassuk azt, amit valójában el sem kezdtünk még. De akkor “anyám szeme” még nagyobbra nyílt bennem.
Akit szeretsz, aki fontos, annak sose higgy, ha bánt, ha eltol magától, mert minden bizonnyal éppen csak rettentően küszködik