E legutóbbi szakasznál nagyon elfáradtam és el is bizonytalanodtam. Kétségekkel telve vonszoltam magam a tájon át. Hajnalban előbb ébredt bennem a szorongás, mint én, és két kézzel rángatott vissza a világba a pár órás álmom után.
Olykor hosszú perceken át egy helyben álltam az utca közepén és nem tudtam, melyik irányba induljak, ha balra léptem fájt a jobbnak, ha jobbra akkor pedig a balt kellett megvigasztalnom. Minden döntéssel úgy éreztem, becsapom azt a részt, melyet nem választottam, hisz egyszerre akartam előre és hátra is indulni. De ugyanígy egy időben vágytam ölelni a szőkét és a barnát is, egyszerre akartam forró és hideg fürdőt venni. Szólni az élőhöz és a holthoz is.
Egyedül Mici egyenletes dorombolására tudtam megnyugodni, ahogy hanyatt dőltem már jött is dagasztani a hasamat. Megvártam, míg megtalálja a legérzékenyebb, legkimerültebb részt a testemen és álomba zuhan rajtam. Emberrel már régóta nem tudok együtt aludni, de macskával mélyebben, mint egyedül. Vele sikerül, mint afféle harmadik énként egyesíteni ellentéteimet.
Ezen a Mici által felfedett nyugvó ponton megsejtettem valamit, ami miközben sürget, végtelen lelassít, s úgy csavarja fel a hangerőt rajtam, hogy teljesen elnémít. Izzítja a vérem, de közben reggeltől estig didergek. A legutolsó emlékem az róla, hogy olyan szorosan fogom közre, hogy szinte eltűnik az ölelésemben, és egy ideje nem találok egyetlen olyan nevet sem, melyen megszólíthatom.
Sokat ültem délen és északon is, de most végre Közép-Európában vagyok, talán otthonnak is hívhatom ezt a tájat. Végre bárhova nézek kékfestőmintás az ég és napok óta megállíthatatlanul zuhog az aranyeső.
