Egy ideje őrült kutatásban vagyok, és a jelenségvilág azon tüneményeit keresem, melyek a legközelebb állnak ahhoz a sűrű, feketében feketeként ragyogó semmihez, amit lehunyt szemhéjaink alatt érzünk a szívünk közepén. Itt, ahol véget ér az énünk teljhatalma.
Szóval, hogy mik azok a szubtilis, anyaggal aligha bíró jelenségek, melyek érzékeink számára a legtöbb hasonlósággal bírnak ahhoz, amit amúgy el sem tudunk képzelni, de ami mégis közelebb van hozzánk, mint a saját lélegzetünk.
Két ilyen “tárgyat” találtam.
Az egyiket a kapcsolatainkban, amikor is félreállítva a személyes ént az útból, a másikon keresztül önnön valóságunk tükörképébe nézünk, és általa az istenit csodáljuk. E szerelemként nevezett erőtér számomra a valódi közvetlen manifesztációja az anyagban, mely megjelenésének oka az, hogy emlékezzünk eredeti önmagunkra.
(arról nem én tehetek, hogy mára a szerelem valami romantikus képződménnyé degradált, szexussal túlfűtött, jövő-menő érzelem, melyet a többi közé kevernek..)
Joachim és Anna részlet (2024, 85*85cm)
A másikat pedig a műtárgyak erőterében, melyek évszázadok ellenére is őrzik az alkotó a festménybe, a szoborba, a zeneműbe beletett erőfeszítéseit. Azon pillanatokat, ami amúgy a legnehezebb, ami ismét a személyes én félreállításának irdatlan aktusa. Amikor is teret hagyunk az isteni szabad áramlásának.
Sokszor mondtam, de nyomatékosítanom kell magam számára is ismét – addig, míg egy százalék valóságosságot is adok személyes énemnek, és ez rendre előfordul, és nem csendesedek el az isteni öntudatban végleg -támaszokra van szükségem, melyek énem peremvidékére visznek, amit innen csak úgy tudok körülírni, hogy feketén világlik a feketében.
És ekképpen bennem ezen eszközök – a szerelem és a művészet -összefüggenek. Lényegében ők adják egyedül az élet értelmét, nélkülük csak vegetálnék itten.
Ezért is fáj a szerelem romantizálása, és a többi érzelem közé keverése, na a művészet “kortárskodása”. Míg van erőm, ezek ellen küzdök mikor szeretek és alkotásokat hozok létre.
