Néha én is ledöbbenek azon, hogy ez a magamat poliamorként címkéző jelző nem csak egy üres szólam, hanem, hogy mennyire mélyen is jellemez engemet, hogy lényegében akkor nyugszom meg, amikor a férfi, akibe “szerelmes vagyok”, kijelenti, hogy van egy másik nő is. Valahogy ebben a viszonyrendszerben érzem azt először, hogy akár helyre is állhatna a világ, akár foroghatna a föld a helyes irányba, és építhetnénk itt közösen a paradicsomot. Végre hónapok óta először érzem azt, hogy talán mégsem kell átszoknom a kopoltyús lélegzésre, és múlik a légszomjam.
Mert a szerelem, mely köztünk csak sérült, szennyeződött, a helyére kerül végre, és, hogy nem én és nem a másik számít, hanem maga a szerelem, ami majd most talán kibonthatja önmagát, eljött az ideje, hozzánk túl korán érkezett.
Persze, persze akkor lenne teljes az örömöm, ha ilyenkor odaszaladhatnék a másik nőhöz, s összevissza ölelhetném, és megünnepelhetnénk, hogy ha másban nem is vagyunk rokonok, de, hogy ugyanazt a férfit szeretjük, abban biztosan. És tudom, itt már száz riasztóval sikít a világ, sem a férfi nem ért, sem az új szerelem, a világ nem változik, minden marad a monogám régiben, ami azt a borzalmat jelenti, amivel nem bírok együtt élni, hogy ha a szerelmednek új csaja lesz, te lapátra kerülsz..Borzalom ez itten, és ugye nem kell magyaráznom, miért.
És, hogy mindez miért van így, talán mert eleve egy poliamor szövetségbe szerettem volna érkezni, mert normális vagyok, az eredeti létből jövök ide közvetlen már csak egyetlen céllal, és mert nekem olyan bátor anyukám volt, aki jobbra és balra is szeretett. És az óriási bánatom az, hogy mikor hozzájuk kopogtattam, hogy meg akarok születni, pont ilyen körülmények közé, elutasított a világ..
Ám annyi megmaradt ebből a szövetségből mára, hogy ismerem azt a két csodálatos férfit, aki anyut szerette, és közülük az egyikről tudom is, hogy ő is olyan őrült, mint én, és nem rejtegeti a világ elől azt, amit vétek elrejteni, hogy a szíve mélyén a paradicsomi, többszerelmű rendben él. Ő az én egyik szellemi apám, akire büszke vagyok amiatt is, hogy az egyik legszebb magyarországi szobrot készítette, melyre József Attila miatt ma emlékezünk..
Roppant nehéz nekünk itten, roppant idegen, mert mi a szerelemben élünk, és ebben a falakkal körbevett, a magántulajdont éltető rendben mázsás súlyok nyomják a lelküket, mint Attilát is, amit ez a szobor gyönyörűen bemutat.
Ugye soha többet nem kérdezi ez az ostoba tömeg, akinek otthona ez az ostoba világ, miért szenvedünk itt? Mert egy egoista, a szerelmet nem ismerő csorda irányítja.