(borítókép: Joan Mitchell)
Meglehetősen sok energiát fektetek abba, hogy megértsek tőlem idegen világokat, (( nagyon erős kitérés, tudom, de az éjjel odáig is elmentem, hogy Nyerges Csenge – a kicsi lány tegnap Magyar Péter ellen – írásaiból is sokat végigolvastam, videóit néztem, hátha van valami átfedés mégis..)). Mert még mindig úgy hiszem, a tőlem legtávolabbi végpontok és közöttem félúton van az igazság. Ja, valamiféle világi igazság biztos, de a valódi igazságért csak magamat, mint képzetet, kéne letörölni a térképről.
Lee Krasner Jackson Pollockkal
Tegnap, miként az említett Csengével, az amerikai absztrakt expresszionizmus úttörőivel is kínoztam magam. Egyszerre hárommal. És az a baj, hogy már nem tudom, melyikük, mit mondott, összefolynak, mint a képeik. Helen Frankenthalerről (1928-2011), Lee Krassnerről (1908-1984) (Pollock felesége) és Joan Mitchellről (1925-1992) van szó.
Egy kor “termékei”, szükségszerű kicsúcsosodásai voltak. Amerika, nem bírt magával, ott is tovább akart menni, ahol már rég meg kellett volna állni, és csak élvezni, ami már megvan. Hátradőlni és csodálni több ezer év európai, antik, keleti és sorolhatnám művészetét, esetleg felkutatni földjük őslakóinak alkotásait, és a gyökerek felé kutatni. De nem, ez nem volt elég. Ők is létre akartak hozni valami újat, soha nem látottat, még tovább trancsírozni a már amúgy is darabjaira tört huszadik századi európai műveket.
Amerika is ott akart lenni a nagy múzeumokban, ő is meg akarta mutatni, hogy tud valamit.
És persze elhiszem, hogy ezek az alkotók szívük-lelkük beletették egy-egy képbe.. bár ne tették volna. De persze mit akarok, a véget nem lehet feltartóztatni, hisz az absztrakt expresszionizmus a művészet nagy fináléjának a bevezetője.
Joan Mitchell
És maguk a művészek ártatlanok, nem akart itt senki semmi rosszat, kicsit még butuskák is, ahogy a határok szétforgácsolásáról, ignorálásról álmodoznak, naivan. És akkor mi van utána, vízözön vagy csak anarchizmus?, de afölé mégis kellene egy rendező elv, ebben pedig nincs. Mert ezek a képek, ahogy a festőnők mondják, már csak érzések. Már csak akciók, mozgások leképezései, mindenféle gondolat nélkül. Hadd folyjon, hadd csorogjon csak rá szépen az egész világra az amerikai szabadság, a korlátlan lehetőségek hazája.
Művészet mindig is az adott kor szellemi színvonalának leképezése, és azért ne áltassuk magunkat, hogy mondjuk egy piramis megépítésétől eljutni a vásznon a festéket gyomorideggel, agresszióval összevissza szétkent művekig az emberiség fejlődésének tükrei lennének.
Helen Frankenthaler