Miért is hinnénk azt, hogy az állatoknak ne lenne lelki élete, hogy ők ne ugyanúgy vágyakoznának szívbéli tanításokra, s csak húsból, csontból és szövegtől gyúrt ösztönlények, akiknek egészen elenyésző az érzelmi intelligenciája? De persze túlzásba sem kell esni, és általánosítani sem érdemes, ugyanis állat és állat között is van akkora különbség, mint az emberek fejlettségi szintje között.
De jó hír a fejlett szellemiségű állatoknak, ha bennük is felbukkan a szabadulás, az életben való feltámadás vágya illuzórikus szerepükből, akkor számukra is elérhető a tanítás, ha igazán szomjazzák.
A halandó ugyanis nem képes meglépni önmagát, nem tudja kihúzni lényét e káprázattengerből egyedül, itt hathatós segítségre van szüksége egy olyan lénytől, aki ha csak egy lépéssel is, de ezen az úton előtte jár.
Szent Ferenc nekem az a minőségű szeretet, önátadás isten felé, amit mi, javarészt saját személyünkbe szerelmes nyugatiak aligha ismerünk. Ő volt a nyugat egyik utolsó nagy isteni fellángolása az anyagban, aki miként Atyja, a teremtés forrásában ülve miért is ne érette volna, mit csipognak a madarak.
És hát vajon miként beszélt velük? Hát nem csipogással válaszolt, az azért biztos, mert nem járt madárdal-iskolába, hanem azzal a csenddel, mely minden fájdalmunkra gyógyír, mert a történeteinken túli valódiságunkhoz szól. Ott érint meg, ahol már nincs jelen bennünk e jövő-menő világ. Ahol eltűnik a legutolsó világi díszlet, s egyek vagyunk emberek a madarakkal.
És, hogy a csoda a huszadik században is testet öltött, annak egyik gyönyörű bizonyítéka Ramana Maharshi és az állatkái, akik ugyanúgy jártak szatszangra hozzá, mint az emberek. Az ashramban, a dél-indiai Tiruvannamalaiban Ramana végső kiszabadulást elért tanítványai mellett az ő mahaszamádhiuk köré is építettek kis kegyhelyeket.
Itt pihen Laksmi a tehén, és a Jackie a kutyus is, de szól a legenda tanításért a Mester lábához érkező pávákról és varjúkról is és őzről is.
Gyönyörű, nem? Hogy mégsem vagyunk elválasztva a többi fajtól teljesen emberek, és a Mester lábánál átélhetjük a velük a valódi közösséget, azt a tényt, hogy lényegünket nézve egyenrangúak vagyunk.
És az még gyönyörűbb, hogy az egyik legszellemibb, számomra az isteni önátadást legnagyobb erővel vágyó alkotó, Giotto megörökítette ezt az összetartozást a freskóján.