Berendi Zsuzsanna emlékére.
holnap lesz kilenc éve, hogy itthagyott minket Anyám, december 5-én szállították kórházba, és azóta ez az időszak kitüntetett jelentőséggel bír számomra, melynek a február 18-a a csúcspontja. Minden évben ebben a közel két és fél hónapban újra együtt agonizálok vele, és mind mélyebb spirálba kerülök, aminek úgy hiszem, nincs vége, s feneketlen a sötétsége.
Életem szerencséje, hogy azon a bizonyos 2016. február 17-i délutánon – hogy utoljára meglátogattam a kórházban – volt egyetlen olyan pillanat, hogy találkozni tudtunk. Azokban a kétségbeesett kék szemekben éltem át először, hogy igazán, – pontosabban úgy, ahogy nekem arra szükségem volt, – szeret.
Jómagam mindig is egy számmal bővebb voltam nála, az ölelése, az az ímmel-ámmal fajta sosem volt elegendő nekem. Neki meg az én lángolásom volt elviselhetetlen. Egyszer szóvá is tette, kérlek Réka, ne szeress így. Nem is igazán éreztem azt, hogy az Anyám lenne, sokkal inkább a csintalan kislányom, akit fel kellett volna nevelnem, akinek ki kellett volna nyitnom a szívét, de ő inkább előbb összetörte azt, nehogy el tudjam végezni rajta az operációt. De ez már hál’istennek a múlt.
a gyönyörű bundád is csak farsangi jelmezed volt. 2016 (85*85cm)
A halál volt találkozásunk első pillanata, megingathatatlan bizonyíték, hogy a test csak eltakart minket. Na meg annak a belátása, hogy nem kell mindig erőlködni, nem lehet mindent az életben megoldani. Olykor olyan erősek a személyek közötti eltérések, hogy az általuk okozta falak áthatolhatatlanak. Anyám halála óta tény, hogy a test elmúlásával a kapcsolat két lény között ugyanúgy változhat.
Így én évről évre egy mélyebb, szakrálisabb minőségében élem meg az Anyát, mostanra teljesen elhagyott néhai zsuzsannai minősége, és benne, mögötte, általa felismertem az igazit, az Isteni Anyát, aki mily különös, még csak nem is női minőség. Aki nem is tud a nemekről.
Ő az Anyuci, aki végre elbírja az ölelésem, sőt inkább azt mondja, iparkodj Kislányom, mert ez még édeskevés, meg ne állj félúton, elhatalmasodásod utolsó lélegzetig tart. Ne landolj sehol, még akkor sem, ha nagyon kényelmes helyre értél, és be ne csapd magad a boldogsággal, mert az még nem én vagyok. Az Én, a cél.