Sok fájdalmas élményt okozott nekem is a keresztény Mária-kultusz, hiába próbáltam, semmilyen ponton nem tudtam megfelelni annak a leginkább szenvtelen, mindenfajta lángolástól mentes lénynek, ahogy az egyes ábrázolásokon találkoztam vele. A művészetnek, a róla elképzelt alkotásoknak óriási hatása van, ez a sok fáradt, leszelídített, színtelen és unalmas arcú Mária határozta és irányította történelmünk női vonalát. Fra Angelico Máriája is évszázadok óta elérhetetlen példát állít elénk, e jámbor, túl jó tekintet, e behódoló és alázatos testtartás mellőz minden nemű, őszinte emberi jelleget. Az alak viaszmaszkot visel, amely eltakarja eredeti érzéseit.

Festményemen kiszabadítottam Máriát évszázados természetellenes pózából, és felemeltem az aranykori fogantatást megelőző pillanatig, majd  beemeltem magamhoz Octave Tassaert, francia festő (1800-1874) alkotását. Aztán hagytam Máriát, hadd élje meg végre azt az extázist, melyet akkor érzett, amikor megtudta, a legfelsőbb, legtisztább világokból érkezett új élet a testébe.

 

Képemen a nő végre  boldog, és nem azzal a fárasztó kérdéssel kínozza magát, ki az apa, s miként kerülje ki a regnáló törvények büntetését, hanem hogy, mi is ennek az új életnek a forrása, melyik az a számunkra felfoghatatlan rétege egzisztenciánknak, mely minden egyes fogantatáskor alászáll az anyagba.
Színeváltozásához visszahívtam hozzá fő segítőállatát, a szárnyas macskát. A lényt, mely a nőiség, öntörvényűség, a világtól való függetlenség, a lágyságban rejlő erő és a kiismerhetetlen szellem jelképe. A társát, mellyel együtt sok száz szabad, eredeti Máriát űztek máglyahalálra a kultusz elistentelenítése miatt.

A szent aktus színhelyéül az imádott dél-indiai Arunácsala hegy barlangját választottam ki, mely esszenciájában őrzi a hozzá és minden anyához érkező gyermek eredetiségét, a keresztényként nevezett tanítás alappillérét: én és az Atya egy vagyunk szózatát.

A macska pedig ünnepi, arunácsalás tollakat kapott, a hegy körül élő sok száz páva tiszteletére.