Egy vezérelvet írt fel magának az elején, addig vigye a lába, míg az Igazira nem talál. Előbb meg ne álljon!
Mely önmagát támasztja meg, független mindentől, nyoma sincs sehol, mégis mindent áthat.
Vándorlásra buzdította hát magát.
Betért az összes városba, eldöntötte, élni fog, nagyon. Eseményekkel, élményekkel zsúfolja teli magát, nehogy egyszer csak majd úgy érezze, valamit is kihagyott, és kilométerezreket kelljen visszautazni egy-egy ott felejtett mosolyért, elhagyott ölelésért. Megélte, és kipipálta, nosza ide nem kell még egyszer visszatérni eztán.
Ha kellett minden házba betért, meghallgatta az ott élők panaszát vagy örömét, s volt, hogy egy-egy lakóját igencsak megszerette.
Maradni akart, pedig szorították a falak, rendetlenség volt, zavar, átláthatatlanság, a lakónak fogalma sem volt arról, ő merre tart és miért. Gyakran kérve kérlelte hagyja ott a szobát, házzal együtt, ahol a valódi ragyogás talmi fénnyé vált. Ám soha senki nem indult el vele, így ő húzta mindig túl, és maradt velük túl soká. Lassan meg is szokta hát a piros lámpás negyedet. Azt, hogy formát ad annak, és tapasztalattá alacsonyítja le azt, amit soha semmilyen forma nem érint, és egyetlen tapasztalatba sem fér el.
Elkényelmesedett, végül is olyan jó meleg ez a szoba, van hol aludni, éjszaka átölelik, de ha kell nappal is, és egymás múlékony testében kutatják azt, ami az időbe be sem teszi a lábát.
A nyugtalansága minden kényelmes házlakót kimerített. Hisz nem nyűgözték le a terveik, vágyaik. Minden irányú gondolatiságukban csak a plafont érezte, és a fejét verte oda be. Ilyenkor nagyképűnek bélyegezték, de mit csináljon, nem tudott oly lelkesen homokozni már.
Mégsem indult el sosem időben, szánalmassá tette magát azzal, hogy ki kellett tessékelni. Mint ahogy a kedvenc macskát szokták, ha már sokat nyávog. Kicsit erőszakkal, de azért mégis óvatosan.
Odakint épp egyre nagyobb pompájában érkezett az ősz, mind szenvedélyesebben festette át tereket, tájakat. Mind különlegesebb szeleket küldött a vidékre, lobogó, szilaj, fáradhatatlan szeleket. Legalább annyi jó volt az egészben, hogy imádta az őszt. A november volt a kedvence.
félkész Az ég nem kék
Ám nem vitte a lába sehova, lerogyni és sírni vágyott csupán. Vagy éppen arra, hogy fejest ugorjon a sokadik emeletről pont alá. A házban töltött évek alatt teljesen elfeledkezett arról, merre is kéne innen mennie tovább. A meleg szoba, a tunyaság kényelmes tere, a komoly és egyhegyű elhatározások nélküli életek őt is átszínezték.
Aztán mégis felállt, de minden mozdulat elsőre nagyon fájt. Mint aki egyszer az élen sétált, de félrenézett és alázuhant, s zuhanás közben a borotva élére esett, ami összevissza vágta. Na meg a szíve helyén is egyetlen piros fényű lámpa égett már.
Van olyan, hogy ez a nagy kéknek tűnő ég is oltalomra vágyik ám, néha neki is támaszték kell. Hányszor és hány helyen megvédett már minket itt a földön, mikor mint puha paplan borult ránk. Egy rövidke pillanatra szeretne csak gyenge lenni, elveszni egy ölelésben teljesen. Ki oltalmazza meg a ránk simuló kék eget, mely nem is kék? Csak ugye a kényelmes közmegegyezés így mondja ki.
Ez a közmegegyezésen alapuló kék én vagyok.
Az ég nem kék 85*85cm (részlet)
Az ég nem kék 85*85cm 2016