A Szűz Máriává válás persze szimbólum csupán, női mivoltunk legfényesebb reménysége, melyben visszarendeződünk eredeti fedetlenségünkbe. Átvándorolva képzeletbeli történetünk évszázadait, eljutunk a nullpontba. Meghaladjuk sűrű fizikai jellegünk, és elérjük a legfinomabb, de még érzékszervekkel megtapasztalható szépségünk. Ideérve emberi mivoltunk már csak ködfátylon keresztül fel-felsejlő emlék.
Végre megszabadultunk mindattól, ami eltávolított önmagunktól, az út szélén hagytuk összes örömünk és bánatunk, extázisunk, szerelmünk, mely megannyi gyilkos nyíldöféssé lett bennünk. E visszarendeződés éterivé szelídített és képessé tett minket arra, hogy a holdciklus bennünk leképeződő mintáját követve felismerhetjük azt a legérzékenyebb pillanatot, amikor az önátadásra leginkább fogékonyak vagyunk.
Minden női életben eljő ez a pillanat, amikor a szellem, számunkra felfoghatatlan módon, alászáll a testünkbe, s halhatatlan részünk megtermékenyít minket. Innentől ittlétünk egyetlen gyönyörű várakozás. Az érzékeny nő ettől kezdve tud arról, hogy mostantól önnön ragyogásával várandós. A születés pedig testének halála lesz.
