A tartós párkapcsolatnak egyetlen valódi alapja van, a saját magunkkal való viszonyunk. A Benső Igennek a sötétben. Hisz ha magunkkal nincs stabil, határozott szövetségünk, esélyünk sincs a másikkal tényleg kapcsolódni. És itt a nyugati pszichológia kínálta önismeret aligha segít, mely az egyes személyiségrétegek felkutatásáig, letisztogatásáig, a tudatalattiként címkézett tárnák felfedezéséig ér el, ami egy véget nem érő folyamat, hisz, amit megtisztítunk, lecsillapítunk az idővel úgyis bekoszolódik és újra nyugtalan lesz.
Itt inkább egy afféle benső ismeretlen tengelyhez való odakötözöttség az, ami számít, az odaszentelődés valamily felfoghatatlanhoz, letapogathatatlanhoz a benső sötétben, ami korántsem garancia arra, hogy mint személy tiszták, nyugodtak, gyógyultak, készek leszünk.
A szövetségnek e benső feketén ragyogó istenihez nem következménye, hogy könnyű és szép életünk lesz a történet szintjén, és emiatt ez az út nem feltétlen népszerű, és a személy számára sokszor roppant nehéz, mert egyáltalán nem ígér gyors és instant örömöt, sőt. Ám ez az a tartós kapocs, mely megengedi és elviseli azt, hogy a felszínen, énként olykor szenvedjünk, és ne abban lássuk a fejlődést, hogy az életben egyértelműen „jól” vagyunk.
Amikor huszonévesen Igent mondtam, roppant bizonytalan voltam a felszínen, két héttel az esküvő előtt „véletlen” ismét szerelembe estem egy korábbi barátommal, ami alapjaimban rengette meg szilárd elhatározásom.
Két hetem volt, hogy megtaláljak magamban egy olyan Igent, ami nem a férjem személyiségéhez szól, hanem a lényének, ám ehhez először a saját benső lényemet kellett megtalálni.
Két héten át, erőnek erejével próbálkoztam, kétségbeesve keresgéltem a benső sötétben valami megbízhatót, amit nem sodor el egy testi vágy, egy világi érzelem. Az oltár elé is remegve sétáltam be, sőt szégyenkezve, mert akkor még azt hittem bűnös vagyok, hogy mást is szerettem a férjemen kívül.
Ez az a folyamat, amit az embernek kell elkezdeni, és ha kitartó, egy ponton talán tényleg válaszol az isten. Felém nyúl e belső tengely, magához köt, mert ezt csak ő teheti meg. Ez a kegyelem.
Az oltár előtt, miután eloldozódtam apám megtartó kíséretétől, ránéztem a férjemre. Egy ideig még láttam a mosolygó, de már pár unicumtól kicsit ittas arcocskáját, na mert ő is hozzám hasonlóan borzasztóan rühellte ezt a show-t, de ő is megtette a faluért azt, ami a falunak jár, és eljátszotta az ünnepi előadást, de erre józanon képtelen lett volna, aztán már csak valami zöld fényességet, ami a szemén át ragyogott, aztán már azt sem.
Az oltár előtt még egy ideig hárman álltunk, a pap jelenléte gyorsan kifakult, szóval hárman, Károly, Réka és az isten, aztán eltűntünk mind, egymás után sorjában. Először Károly, aztán én, és az isten is. És akkor valaki, akinek neve nincsen kimondta a másikon keresztül átvilágló esszenciának, melyből maga isten képzete is felbukkan, hogy IGEN. Először én, aztán Károly is. És ez az Igen megtart azóta is, és elbír mindent, szerelmeket, szeretőket, viszályt, csatákat, mert nem ebből a világból való, és mert nem én, a személy mondtam ki, hanem valaki rajtam túl, akit nem érinti az élet.
Azóta még két férfi előtt állva jutottam el erre a pontra, mindkét esetben biztos voltam abban, miként a férjemet, őket is képes vagyok halálukig, sőt azon is túlra kísérni. És azt is tudtam, tudnék hármat kísérni egyszerre is, mert a szeretetben az ember egyszerűen megtáltosodik, istenivé lesz. De mind a kétszer egyedül maradtam, és nem érkezett viszont válasz, valódi Igen, és ez csak amiatt volt, mert a másik férfi nem tudott semmit a saját benső isteni tengelyéről. És noha megígért nekem valamit a felszínen, de azt az első szél elfújta, mert azt csak a személyisége Igene volt.