Egy éve lélegzet-visszafojtva figyelem a magyar politikai eseményeket. Tegnap, a Puzsér-MP-féle nagybeszélgetés lemondása után pedig pont olyan volt, mint mikor turbulenciába kerül a gép, és egy időre elvesztettem a orientációmat. Először én is aggódva a stewardessek arcát néztem, vajon a mosolyuk a lötykölődő kávét szolgálva még őszinte vagy már magunkra erőltetett, és mélyen persze, hogy ők is izgulnak?! Szóval először én is végigolvastam, hallgattam pro és kontra mindenkit, megpróbáltam megérteni, átérezni egyik oldalt is, és a másikat is, aztán ahogy kicsit alábbhagyott a turbulencia, mégsem álltam be sehova. Vagyis most nem adok sem Puzsérnak sem MP-nek igazat.
Egyet tudok, hogy nem tudom, tényleg nem tudom, helyes cselekedet volt-e lemondani, és most ne is akarjon meggyőzni senki sem, aki annyira magabiztos. Ám abban megingathatatlan vagyok, hogy változást akarok, és a létező legrosszabb történik épp, mert azok között történik törés, akik egy oldalon állnak, és ha én is a hibást keresem, csak a szakadékot mélyítem.
Egy éve, hogy MP színre lépett, nagyjából azon a napon, a saját kis falusi életemben is megjelent egy mindent felforgató erő. Természetesen, mert anyagi testben vagyunk egy forma, egy férfi hozta el a forradalmamat,az első perctől kezdve tudtam, hogy ő az, és megcsináljuk, a “végéig toljuk”, és azt is tudtam, hogy nehéz lesz. Még annál is nehezebb lesz, mert rettentő hatalom az ellenerő, esetünkben a személyes énjeink, akik mindenfélét ki fognak találni, hogy ne a szerelem győzedelmeskedjen az életünk felett.
És az nyilvánvaló számomra, legyen egy esemény politikai vagy személyes jellegű, az ember, akinek alakjában megjelenik a mindent felforgató erő, az mindig töredékes. Felölthet akár pszichopata vagy narcisztikus jelleget, máskor meg döbbenetesen összeszedettet, megingathatatlant. De egy év alatt megtanultam megkülönböztetni a személyt attól az erőtől, ami mögötte áll, és ezt tettem a magánéletben és a politikában is. De erre csak annak fényében vagyok képes, hogy biztos vagyok a döntésemben. Ő az.
Tavaly februárban, hogy megláttam MP-t, rögvest felismertem, őt vártam. És ezalatt az idő alatt vele kapcsolatban is megtanultam, a “mögötte álló erő” az, aki azt mondja, “ne féljetek”, az “angyal” , de attól még Péter elbizonytalanodhat, megijedhet.
És most lehet, valami ilyesmi történt, és csak annyit érzek, még nagyobb segítségre van szüksége a háttérországától. Segítségre van szüksége tőlünk, a mi minden kételyt felülíró ősbizalmunk kell, ami együtt fog rendszert váltani, mert MP egyedül nem tudja megtenni. Még Robi sem tehet most mást a tízmilliós kára ellenére, ha tényleg változást akar..
Picit giccses, de most megfogom Robi, Peti kezét, és egy perc néma csendet kérek, amiben mindkét fél megpróbálja tényleg átérezni, mi lehet a másikban. És miután kisírtuk, kidühöngtük magunkat a másik okán, folytatjuk, mert összetartozunk.
Egy éve megszámolni nem tudom, hány ponton támadta meg az “ellenerő” az életem, és a legkülönfélébb alakzatokban arról győzködött, adjam fel, hagyjam el, nem érdemes, és persze, hogy volt olyan, mikor ennek én is bedőltem, és mondtam fűt és fát arra, akit szeretek, mert lehetetlennek tűnt a vállalkozás.
Ugyanilyen lehetetlennek tűnő ügy a rendszerváltás is, mint az én kis szerelmi történetem, mégis az egyetlen remény, az egyetlen csoda, ami megjelenik az életben, amiért érdemes.
Fogjuk már fel mekkora irtózatos szerencsénk van Petikénkkel. Aki meg nem tudja megkülönböztetni az “angyalt” a személytől, az vessen most már magára, tényleg.