az egyik leggyilkosabb fájdalom az élő gyászolása, azoké, akik elfutottak, nem mertek belenézni a tükörbe, amit tartottunk feléjük, akik egyszerűen csak eldobtak útközben, mert a szókimondásunkkal, konfrontációnkkal kellemetlenek vagyunk.
A valódi gyász – még ha természetesen óriási tragédia az élet felől nézve – mégis megnyit egy kis kaput. A szerettünk távozása után napokig „nyitva az ég”, amin keresztül átláthatunk a mennyek birodalmába, ami persze nem odafent van, hanem a szívünk közepén, és ahol a mennyei úr nem más, mint az önvaló dicsősége.
A halál soha nem befejezés, hanem az együttlét finomítása, a kapcsolat éteribbé tétele, és egy út számunkra, melyet eltávozott szerettünk ajándékoz nekünk, hogy arra rálépve mind közelebb kerüljünk önnön valódiságunkhoz.
A halottaink támaszok, őrző angyalok, minden pillanatban megszólítható entitások, akik persze az abszolút valósághoz képest ugyanolyan délibábok, mint te meg én. Mert ugye, amiről tudunk, amit érzünk, amit tapasztalunk, az nem valós, de arról, ami az, soha nem mondott ki senki semmit, így én sem fogok.
Szóval a halálban sokszor sokkal közelebb kerülünk egyes szeretteinkhez, mint életükben, mert „csak” levettek egy mezt, egy ruhát, ami falat emelt közénk.
És mindez nem adatik meg az élő gyászolásakor. Ott nincs „mennyei” kapu, sem út, melyet az, aki távozik lépteivel az örökkévaló felé rajzol elénk, ott csak sűrű, sötét bánat van, és önmarcangolás, ahol újra és újra visszapörgethetjük a közös filmet, hogy próbáljuk megérteni, hol rontottuk el.
Ezen a ponton manapság divatos besározni azt, aki elhagyott, az önvédelem egyik gyenge, világi formája a másik utólagos minősítése, hibáinak felnagyítása. Minden bizonnyal élő halottaink is úgy képesek minket elhagyni, ha arra gondolnak, ami nehéz volt velünk. Ez a gyávák és gyengék útja, a menekülőké, akik valójában ezzel csak egy újabb anyaméhet készítenek elő maguknak, mert azzal, amikor menekülnek magát a feladatot nem oldották meg, amit mi tártunk eléjük.
Noha nekem is vannak napjaim, amikor racionalizálok, és listát írok arról, mi volt nehéz, de aztán mindig eltépem az efféle papírokat. És hagyom, hogy a hiány, a fájdalom, a másik brutális és igazságtalan elvesztése, ahol még gyászolni sem lehet egy jót egészen a zsigereimig égessen és gyötörjön.
Tisztítótűz ez javából, aminek a valódi haszna az, hogy belőlem is kiégeti azon még maradék, lappangó vágyaimat, reményeimet, melyek eltérítenek az egyetlen igazitól. Szóval egy tekervényes, brutális úton keresztül az élő gyászolása kegyelem, mert annyira fáj, hogy azt elviselni csak úgy lehet, ha az ember tényleg de tényleg leszámol az utolsó reményeivel, mellyel ezt a jelenségvilágot éltette.
Igent, ezt a részt akarja megúszni – a szépelgő, engedd el, megérdemled, fontos vagy, te számítasz – modern kori spiritualitás, ezotéria.