Mindenki életében eljön az a pont, hogy először borzong bele igazán abba, mekkora tudása, hatalma is van felettünk a mesterséges intelligenciának. Én egy kicsit lassabban haladok, emailt is jó pár év késéssel kezdtem el használni, és fb-ot is, de ez a nap nálam tegnap volt. Zalai Károly (zalaikaroly.com)
egyik festményéről készült vers kapcsán mélyreható elemzést adott a gép, elhelyezte a világirodalomban, rögvest jó pár példát is adott arra nézve, mely kortársak, illetve korábbi alkotók költöttek hasonló hangon.
Olvasva őt rögvest rájöttem, nekem – a memóriazavaros emberi elmének, e szita aggyal – esélyem sincs mellette. Ráadásul még a magyar nyelvtudása is jócskán meghaladta az átlag felhasználó szókészletét, nem beszélve a szöveg tagolásáról és a helyesírásról.
És be kell valljam, ma, hogy hasonló sterilitással írnak egyes újságírók művészeti lapokban, meg sem tudtam volna különböztetni azoktól. Pont olyan szöveg ez, mint egy jól elkészített, skandináv formadizájnolt bútor. Halál unalmas, miközben professzionális, perfekt, de valahogy nincs benne már semmi emberi, semmi esetleges, hibás, lecsúszik róla minden.
Átélve e borzongást eldöntöttem, a legeslegutolsó pontig használni fogom a saját korlátolt kis agyamat, és nem és nem kérek segítséget a géptől, inkább egyedül erőlködök és próbálok összeeszkábálni írásokat, festményeket, de amíg lehet, független akarok ettől maradni.
Mert rájöttem, a mesterséges intelligencia pont úgy viszonyul az emberhez, mint a modern, anyagba süllyedt, eredetéről elfeledkezett ember az isteni önvalóhoz. A szemem láttára történik meg még egyszer a legnagyobb borzadály, a teremtmény ledönti alkotóját a trónjáról, és uralkodóvá lesz.
Mert ennek a drámáját éljük itt mind évezredek óta, a személyes én teljhatalmát az örökkévalón is túli Én felett.
