életünk legszentebb pillanatairól képtelenség bármit is mondani, ám mégis engem semmi más nem érdekel a másikból, mint azok a másodpercek, melyekben végre kitágul felette a tér, a szíve elhatalmasodik, és a lénye az életből betekintést kaphat a nemlétbe. A boldogság nem része az anyagi világnak, amit itt boldogságnak hívunk azzal jóllaknak a balgák és az alvók, a mi örömünk az ébredésünk, amit soha nem birtokolhat egyetlen egy személyes én sem.
Harmadik napja voltam kint az Arunácsala hegynél, tetőtől-talpig lángoltam, mint személy és mint entitás is, előbbi a szerelme miatt, utóbbi a hegy iránt érzett őrülete okán, és tudom a kettő egy, de ez csak tudás.
Egyik nap elmotoroztunk ahhoz a templomhoz, ahova Ramana megérkezett azután, hogy az utolsó rúpiáját is bedobta a közeli víztárolóba, majd teljes lényét az Önvaló imádatára fordította. Bement a templomba, lesétált az alagsorába, és ha egyes – szintén az Önvalóba szerelmes lelkes – követők nem érzik a szívükben ugyanazt a hívást, mint Ramana, és ennek okán nem ismerik fel a tizenhat éves fiúban a „Messiás második eljövetelét”, akkor minden bizonnyal Ramána testét feleszik a betegségek, a patkányok, valami gyulladás. De mi, az emberiség Ramanával kaptunk még egy esélyt, és a test is kapott még jó pár évtized haladékot a mi örömünkre.
A barátom, akinek a motorján utaztam úgy járt- kelt a kis lélekvesztővel az indiai forgalomban, mintha ezer éve ott lakott volna, fel sem merült bennem, hogy ne bízzak meg teljességgel a vezetési stílusában, ami igencsak indiai volt, szóval nekem életveszélyes. Találkozásunk örömére, nagy hévvel mesélt az elmúlt hetekről, én meg ahogy Indiában motoron ülve utasként szoktam, becsuktam a szemem, és átadtad a sorsom annak, akit nem ismerek, de aki megtart akkor is, ha nem hiszek benne, ha nem kezelem létét előbbre való tényként, mint magamat.
Ám egy ponton mégis kinyitottam a szemem, mert valaki bennem érezte, hogy baj közeleg. A barátom, anélkül, hogy egészében felmérte volna, a szemből közeledő motor távolságát, bekanyarodott jobbra.
Vártam, hogy lassítunk, s elsőbbséget adunk egy olyan országban, ahol hírből sem ismerik a kreszt, de ahol – úgy tűnik – mégis mindenki valamily rendet követ az utakon. Mintha egy számomra láthatatlan, de a motoron ülök számára annál valóságosabb rendőr irányítaná a forgalmat, akinek lénye csak azok előtt sejlik fel, akik átadják magukat ennek a kaotikus, de mégis saját törvényű forgalomnak. Akik vakon merik belevetni magukat szamszárába, mert tudják a sorsuk erősebb, mint az akaratuk, és úgyis meg van írva, mi fog történni. De a lassítás nem történt meg, és mi egyenesen behajtottunk a balról közeledő három motor közé, melyek közül az egyik belénk hajtott.
Az indiai káosz közepén óriási csend lett, mely némaságban pillanatok alatt kilátót építettem magam fölé, amire felmászva akkorára nőhettem, hogy elfért bennem az egész város. Az utak bennem kanyarogtak, és a több száz kismotor és riksha rajtam száguldozott fel és alá. De én tartottam kis lélekvesztőnket is, és magamat rajta.
Igen, önmagam megjelenésének is ezen elhatalmasodott énként adtam lehetőséget felbukkanni. Egyszerre voltam a felület, mely megengedi a világnak, hogy megjelenjen, ugyanakkor a személy is, aki mint szereplő éppen azt érzékeli, hogy teljes sebességgel belénk száguldanak.
Mivel abban a pillanatban semmi kétségem nem volt afelől, hogy én vagyok a vászon, amin a filmem megjelenhet, hogy én és az Atya egyek vagyunk, így valami teljes, kimozdíthatatlan, a világról mit sem tudó nyugalommal felemeltem a lábam, és jobbra húztam, hogy a motor közvetlen oda rohanjon belénk, ahol addig tartottam a lábamat.
Pontosan tudtam, mit kell tennem, határozottan ismertem a mozdulatot, mely megmentett attól, hogy összetörjem a lábam.
Még jó ideig a teljes csend vett körül, a félelem és a pánik egészében elkerült, vagyis pontosabban ott volt, de csak peremjelenségként, és ahonnan figyeltem az eseményeket, csupán pillanatnyi fénytörésnek tűnt e tökéletes és makulátlan vászon felületén.
A remegés, az utólagos sokkhatás csak később kezdett el visszhangozni a testen. Valaki, valahol a távolban az anyag sűrűjében nagyot kiáltott, de a hang csak idővel érkezett meg hozzám. Vagy tíz percet remegő lábakkal álltam a motor mellett, és próbáltam felfogni, aki belénk hajtott az utolsó pillanatban végül, hogy volt képes lelassulni annyira, hogy minimálisra csökkentse az ütést, de ami amúgy bőven elég lett volna egy nyílt lábtörésre.
Elsétáltam a víztározó előtt, ahova Ramana bedobta az utolsó rúpiát, jelezve, ezzel egyszer és mindenkorra lemond a valótlan világról, hogy az életét a valódi ölébe helyezze, néztem a vizet, és újra megfogalmaztam egyetlen vágyamat, ami ebbe a testbe hozott el, majd lemásztam a templom alagsorába, ahol egykoron Ramana ült.
Lekuporodtam a legutolsó lépcsőfokra, a rácsok elé. Befogtam a fülem, de a hangos, a szentséget egyre pökhendibb, dölyfösebb énjükkel megzavaró indiai látogatók ellen aligha védtek meg a tenyereim. De erre minden bizonnnyal azért volt szükség, hogy halljam, ahogy az egyikük nagy hangon rám ripakodik: menj arrébb, akadály vagy!
Végre valaki nevén nevezte azt ént, aki évezredek óta trónol rajtam, és annyi gyötrelmet okoz az a tény, hogy valódinak tartom.
Hónapokon át a motoron átélt, az alagsori barlang előtt kuporgó csendem tartott meg. Ha fájt, ha örültem, rögvest e csendhez vittem. Nem különböztettem meg az életem történéseit, mert tudtam, hogy a csend számára nem léteznek előjelek, ám úgy hittem, mégis örül annak, hogy hozzá viszem az életem, mert gazdagabb és mélyebb lesz általam. Szeretem azon képzetemet, hogy azért jelentem meg e jelenségvilágban, hogy a káprázatommal gazdagítsam őt, még akkor is, ha neki erre nincs szüksége.
Aztán április közepén megérkeztem a tanítómhoz, az Ujjhoz, aki húsz éve, hogy felismertem, megingás nélkül mutat a Mester felé, aki még azt a csendet is demisztifikálja, amibe hónapok át kapaszkodtam.
Leültem elé, és hozzá is elvittem ezt a megtapasztalást. Egy ideig még képes voltam becsapni magam, és úgy átadni az élményt, mintha élő lenne, de másnap, mikor találkoztunk, be kellett lássam, hogy már megint tapasztalatot gyártottam a valóságból.
Hogy a gondolataim ismét megtréfáltak, az elme galaxissá hatalmasította el magát, hogy bedőljek neki, s nála landoljak.
A legfájdalmasabb veszteségeim azok, amikor már azt hiszem, megvan, megérintettem azt, ami nem jön és nem megy.
De az sosem lesz meg újra, mert mindig is megvolt, mert sosem vesztettem el. De a Réka ebből az örömből örökre kimarad.