Jöttem, mert évek óta egyre hangosabban hívtál. Ám rendkívüli vagy, mert még te sem hallottad meg saját kiáltásodat. Hívtál, hogy kiemeljenek a végtelenségig önmagát újrateremtő, kétségbeesett csókok és egymásba hatolások óceánjából.
Felfogtad, hogy Mondrian miattad egyszerűsítette le ennyire a világunkat? S képei az eggyé válás alapszínekre, függőleges férfi és vízszintes női vonalakra redukált jelképei?
És vajon tudtad-e azt, hogy miattad öltöztem be az egyik festményébe, hogy mostantól egyetlen pillanatra se érezd azt a kínzó hiányt, mely elől egyre kevésbé tudtál már elmenekülni?
És, hogy emlékezz arra, e legszebb nász számára a távolságok nem léteznek, mert az arról sem tud, hogy időtlen idők óta kettészakítva érezted magad.
Több felcsillanás neked sem jár az életben. Észrevetted mindezt?
