Tegnap a pécsi Tudásközpontban megnyitottunk Harangi István első fotókiállítását, ahol István az elmúlt másfél évtized alatt, Skandináviában készített fényképeiből mutatott be válogatást. Mind a könyvtár igazgatójának, Miszler Tamásnak, mind pedig nekem sem esett nehezemre északról szenvedélyesen beszélni. Az igazgató az északi ságákat kutatta történészként Bergenben, én meg a sem irodalmár, sem nyelvész, csak az afféle öt évig a svéd szakon melegedő a mai napig áradozva tudok beszélni arról, milyen boldogságot is okoz svédül olvasni fel magamnak szövegeket, mert akkor bizony forrásra ülök..
István tizenegy éve barátom, nagyjából egy időben érkeztünk a kritikustömeg nevű internetes, filmes oldalra, és tavaly év végén ugyanígy, egy időben távoztunk. Barátság és szerelem témában teljesen konzervatív nézeteket vallok, és úgy hiszem, egészen önnön peremvidékemig, – ahol már egyáltalán nem kényelmes a lét, – képes vagyok elmenni a másikért. E két fogalom szent nekem. Ezt bizonyítottam be magamnak, amikor kiálltam István mellett az oldalon ellene történt online abúzuskor. Végül persze én jártam pórul, és amikor nekem lett volna szükségem baráti támaszra, engem már senki nem védett meg, pedig állítólag mennyien szerettek ott, hát naja, mert István előttem kilépett a felületről. Akkor sok ember felfedte előttem kicsoda is, de az az ő bajunk, én magamnak bizonyítottam.
Nekem semmi más kincsem nincs ebben az életben, mint az emberi kapcsolataim. És elég sok energiát fektetek beléjük, nem félek a konfliktusoktól sem, mert valódi kapcsolódás nem létezik nélkülük. Ennyit arról, hogy kerültem megnyitóként Pécsre.
A képekről írt beszédem egy részét beillesztem ezen írás végére, mely szöveg talán megint túl sok volt bizonyos pontokon, miként én is, mert nekem ugye mindenről “ugyanaz” jut eszembe, ami vagy a megszabadulás vagy a szerelem. De végül is kisebb megszakításokkal fel tudtam olvasni. Utána meg simán csak boldog voltam, néha én is szoktam.
Az estet István és a kiállítás egyik fotóján is szereplő dán barátjával zártuk, ahol nagy lelkesen beszélgettünk északról és kis hazánkról. Magnust a legabszurdabb magyar történetekkel sokkoltuk, aki elmondta, ha ebből egy is történne náluk – pl szóba került Szájer esete, mint legperverzebb hungarikumunk – már polgárháború tört volna ki. Mégis a beszélgetés számomra legjobb része volt, amikor a dán fiú kb. röhögőgörcsöt kapott, amikor rákérdeztünk arra, vajon tényleg boldogok-e a dánok, mi is igaz a hyggéből?
A kiállítás június 28-ig látható a pécsi Tudás Központ nyitva tartási ideje alatt.
**********************************************innentől a beszédből részletek:
..az észak számomra afféle vízszintes, kiterített hegy, az emberi lehetőségeink határmezsgyéje, a legmagasabb csúcs, ahova az én még elérhet. Mindig is úgy hittem, északot teremtette meg az isten először, fentről kezdte kimunkálni a földet, és a hegyek is első alkotási közé tartoztak. Így mind az észak, mind pedig a hegy még magában hordozza a teremtés legelső akkordjait, általuk még hallatszik az isteni szó: Legyen. Ők még a teremtő hét eleji, lelkes igyekezetének művei, nem úgy, mint mikorra már az emberhez érkezett.
..észak talán az az egyetlen hely, mely még őrzi a világ teremtés kori, makulátlan állapotát. Olyan, mintha az északi sarkponton keresztül, talán a sarkcsillagból kiáradó erő által, a föld folyamatosan tisztulna. Jaj, mit kapok emiatt a tudósoktól.
..lenyűgöz észak szélsőségessége, ahogy nem fél nagyon fényessé válni, sem sötétté, s távol tartja magát a közép langymelegétől. Hol belefehéredik a fénybe, és hagyja kifakulni személyes jellegét, majd fél évre rá tálcán kínálja fel magát a feketeségnek. Folyamatos határon táncolás ez.
..olyan ez nekünk érzékenyeknek, mintha közép-Európában békapipával lélegeznénk, melynek csöve a messzi északra nyúlik, oda, ahol még friss, tiszta a levegő.
..pont ezt a kívül nyugodt, belül izzó jelenséget olyan nehéz egyensúlyban tartani, ez a kín jelenik meg az egyik, festményt ábrázoló fotón, afféle északi pecsétként, az északi ambivalenciától szenvedő alakkal a képen, aki alkoholmámorába menekül, de az önmagát lefejező vasalak sem épp a dán hygge jelképe, sokkal inkább az éntelenedésé, a személy detronizálódásáé, mert ekkora ellentétek között bizony nehéz létezni, jólléti társadalom ide vagy oda.