Rettentő szerencsém, hogy már egész fiatalon az élet két kézzel szaggatta le a rám nőtt, az ártatlanságom elfedő védőrétegeket.
Ötvenévesen itt vacogok hát meztelen a hatalmas ég alatt.
Egyszerre elviselhetetlen borzadály ez, de felfoghatatlan gyönyörűség is, hisz istent, akinek képét az önvalóságom teremti, csak meztelen lehet meghallani és meglátni.
Olyan közel vagyok istenhez, legszebb teremtményemhez, mint a lélegzetemhez, a fal közöttünk nem létezik, ez az utolsó, amit le tudok róla írni.
E meztelenségnek köszönhetően minden köröttem megjelenő embert ebben az ártatlanságában érzékelek. Ott látom őt, ahol ő olykor magát meg sem meri vizsgálni. Látom az anyja ölében vacogó és szeretetre szomjas kisfiút, aki akkora sebet kapott hatévesen, hogy nem volt képes tovább fejlődni. Látom, ahogy kétségbeesetten azóta szerepeket próbál rángatni magára, és azt is, hogy ennek okán minden mozdulata fals. Látom, hogy nem ő mozdul benne, hanem egy maszkja, mert ártatlansága megdermedve él a múltjában.
És mi sem könnyebb annál, mint ellopni a világtól kész sémákat és azokban tetszelegni, mint felkutatni a bennünk vacogó kisfiút és őt felnevelni.
Uram isten, hány ilyen anyuci ölében reszkető kis lény él a világban, akik soha nem nőnek fel, és csupán ellopkodott, jól működő szerepekben tetszelegnek. És javarészt ilyen férfiak uralkodnak országok felett..
Persze, hogy tudom, hogy a szerelmem egy megtört, remegő, szemüveges kisfiú a hetvenes évek Németországából, akinek egy esélye volt, hogy bunkert épít maga köré, és onnan soha többet ki nem jön, a világtól meg ellop pár szerepet, most éppen azt, hogy valami japán hangszerrel művésszé akarja tornázni magát. És aki csak úgy éli túl, ha meglopja a legjobb barátját, és engem is, a szerelmünket elárulja.
Aztán jövök én, aki mert önnön ártatlanságát a nappali fénynél élni, ott szólítja meg őt, ahol fogvacogva didereg a múltban. És hát persze, hogy ideges lesz rám.
Tudok róla, hogy mindez egyszerre szól rólam is, a külvilágban feltornyosuló mocsok, hazugság a múltam hordaléka, és azért jelenik meg előttem, hogy ártatlanságommal átvilágítsam. A férfi meg ebből majd valamit érez, vagy nem. Inkább nem. Csak nagyon kevesen olyan szerencsések, mint én, hogy tényleg az igazat vágyják és ezért tesznek is.
Milyen balga is a világ, milyen balga is a szerelmem, mert nem tudja, hogy míg világok és istenek tűnnek el, de Az, a Szerelem sohasem.
Ám azt is tudom, nem állhatok meg a másikban érzékelt, de ugyanúgy bennem is élő mocsok ignorálásánál. Kötelességem önmagam és a mások leleplezése. És ezt mindennap megteszem.
Mert téboly, hogy egy magát szellemi úton járónak hazudó férfi lop és csal és hazudik, hogy szerelmet és szexust ígér egy nőnek szállásért, és ha elfogy a pénze benyúl a legjobb barátja pénztárcájába, majd ahogy az ellátmány elfogy, úgy újabb bevételi forrás után kutat, akit pedig kihasznált, azt elhagyja.
Gyalázat vagyok én is, és mindenki aki ezt egy percig is támogatja, gyalázat az a magyar pár is, aki tud erről és nem ordít elég hangosan, és elnézi ezt a bűnt.
Gyalázatok vagyunk mind gyávák, akik nem emeljük fel a hangunkat, ha igaztalanságot látunk. Nem, nem kooperálhatunk a mocsokkal, mert azzal annak a hatalmát erősítjük.
Ám mindezt csak azért kell megtennünk, nekünk ártatlanoknak, mert a hazugokról a mi mozdulataink tépik le a bűnt, leleplezésünk értük történik, és igen, olykor kegyetlenek az eszközeink.
De velünk is kegyetlen volt az az erő, mely megszabadított hazugságainktól, mellyel eltakartuk magunkat isten elől!