Amikor “többszerelmű” kapcsolódást kívánnék szívemből a fiamnak, akkor természetesen nem egy a nulladik perctől ajtó, ablak nyitva, mindenféle átmenő forgalmat lehetővé tevő kapcsolatra gondolok, hanem a poliamoria számomra legfontosabb sajátosságára, az etikusságra, ami tapasztalatom szerint szétfeszíti a kizárólagosan egy emberre szorítkozó kapcsolódás kereteit.
És persze elhiszem, hogy létezik egy csekélyke az aranykorból itt maradt pár, akiknél ez nem téma, noha én még nem láttam ilyet, akik életük első és utolsó szerelmei, és még gondolatban sem vágynak a hosszú évtizedek alatt másra, akiknek kapcsolata teljesen átlátható, nincs titok, mert harminc, negyven évig nincs másik, mert ugye ez lenne a monogámia definíciója. De azért lássuk be, ma ezen szó mentén inkább hazugságok, megcsalások, elhallgatások, szexuális elfojtások, vagy simán csak beletörődések a jellemzőek.
Igenis kívánok a fiamnak egy stabil társat, aki élete bázisa, de azt is, hogy vele az első pillanattól kezdve teljes áttetszőségében legyen jelen. Ne titkolózzon, ne hallgasson el semmit, hogy legyen legalább egyetlen egy olyan ember az életében, akihez, mint istenéhez az első pillanattól hazamegy. És csak ahhoz tudunk így megtérni, aki talán jobban lát és ismer minket, mint mi magunkat.
Saját történetemből tudom, hogy sok évnek kellett eltelnie, hogy fel merjem vállalni önmagam a házasságomban, és el kellett érkezni egy szörnyű betegség előszelének, hogy észbe kapjak, ha elfojtások, hazudozások, elhallgatások mentén folytatom tovább, ki tudja, mennyi időt kapok még. Pedig már az első hónapokban voltak titkaim, jelen voltak a szívemben korábbi érzések, melyeket nem mertem akkor még teljességében felfedni. Én is az hittem, onnantól, hogy felhúzzuk a gyűrűt kizárólag egyet szerethetünk, és minden más érzés bűn. Mert ezt láttam, ezt örököltem. Tűrést, titkolózást, szőnyeg alá söprést.
Irtózatos szerencsém, hogy kilenc év után nem bírtam tovább, és odaálltam a gyerekem apja elé, akit akkor bizony már majdnem gyűlöltem, méghozzá azért, mert a monogám kapcsolati rendszer nem engedte meg, hogy őszinte legyek. És emiatt magamtól kezdtem undorodni, amit persze rá vetítettem ki. De egyik nappal nem tartottak tovább a falaim, és elkezdtek kizuhanni belőlem a szavak.
Életem egyik legnagyobb meglepetése volt, hogy az őszinte hangra, őszinte válasz is érkezett. És persze fogalmunk sem volt, mi következik, de ennyi idő monogám szőnyeg alá söprés után végre elkezdtünk beszélgetni. És a sok szó tetteket, az együttélés megreformálását, a szabályok átírását hozta magával.
Jézusom, mindez lassan húsz éve történt, a fiúnk négy volt akkor. Mára fiatal felnőtt, és rettentő látni, mit tapasztal odakint, hogy a korosztálya java része alapvetően elhallgatós, elhazudós, és az elválok újraházasodok, elválok, újraházasodok rendszere mentén nőtt fel, hogy még mindig a családok legtöbbje alig beszél igazul.
S mert kevesen kutatják saját szívük valóságosságát, önmaguk eredőjét, így a külvilágban is ennek visszavetüléseit látják, a másik emberben egy másikat, és nem az álruhás atyaúristent, aki elé egészében odatehetjük magunkat.
A fiam barátnői már az én generációm gyerekei, és borzasztó látni, hogy a tegnap még vagány, jópasi tibipetijózsi is ugyanúgy elhazudta ezt az egészet, mint a felmenőink, hogy nincs fejlődés, és alapvetően egyedül vagyunk egy olyan családként, ahol színről színre szólunk.
Most szállnék ki ebből az egészből, és vinném “haza” magammal a fiúkat is, mert bizony csak miattuk “kavarok” az életben, engem ez már régóta nem érdekel, mert beláttam, ennyire egyedül nem lehet új rendszert építeni.
Hisz vegyük már észre, ami most van az rohad, hogy világunk alapzatát isten után az emberi kapcsolataink tarthatják meg, és az abban lakó igaz szó.
De ki mer ma itt még őszinte lenni házasságban, munkában, gazdaságban, politikában?
Kinek tanította meg az anyukája, az apukája, hogy az igazat, az önvalódat kutasd, és “onnan” szólj?!