Alapvetően nem hiszek a teremtésben, pontosabban abban, hogy a Valóságban történt volna bármi is.. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hatnának rám a törvényei, és ne okozna hol csalódást és örömöt e köröttem felbukkanó táj.
Ám a magammal kapcsolatos legvégső megtapasztalásként ismerem ennek káprázat természetét.
Legmeghatározóbb élményem az a tény, hogy az utolsó atomom sem más, mint bennem szunnyadó hajlamok kivetülése, mely egy véletlen vagy eleve elrendelt rend szerinti összesűrűsödését tapasztalom meg az énemként, de ez végső soron mindegy.
Az évek alatt összegyűjtött tudásom túl nagy lett mára, és mindez inkább akadály a végső Valóság realizálása felé, mert abba csak beleszeretni majd belehalni lehet.
Pont.
Ahogy haladnak az évek mind nagyobb botrányként tekintek a kötelező tananyagként belénk sulykolt bibliai történetre, egy a hatodik napra végleg kimerült isten utolsó nagy próbálkozására.
Szombaton istennek már hátra kellett volna dőlnie, pihenni kicsit és hagyni az alkotást. Nem hiszem el, hogy a teremtő kedvenc műve az ember lett volna, ám azt igen, hogy hétfőn, kedden és szerdán még isteni szerelemből alkotta a folyót, az eget, és a macskát, akikben minden kétségen felül ott tündöklik vigyázó tekintete. Így sem a folyónak, sem a macskának nem kell rákérdeznie az embert kínzó gyilkos kérdésre, hogy ki vagyok én, mert számukra minden kétségen felüli tény az, hogy én és az Teremtő egyek vagyunk, és nincs közöttünk határ.
Az ember már csak muszájból született, hatodik napi mű, akire tényleg semmi szükség nem volt. A Föld szépen elforgott volna saját tengelye körül az isteni gyönyörűségébe merülve az ember nélkül is.
Az első emberrel és a belőle készült társával nem sokra jutottunk, hiába hitte azt istent, hogy a legbonyolultabb alkotása is, miként a folyó, a rét, a macska majd ellesz a benne is ragyogó gyönyörűség csodálatával, nem így történt. Az öntudatra ébredt ember semmi mást nem akart, csak ledönteni trónjáról az istent, és átvenni felette az uralmat. Hogy ez az első ember, a férfi vagy napszámosa a nő bűne-e, lényegében mindegy, ám azt gondolom, kettőn áll és állt a vásár mindig is.
Emiatt jutottam el magamban arra a határozott döntésre, hogy egyetlen mozdulattal kisöpröm magamból a bibliai teremtéstörténet hatodik napját, és újrakezdem az ember teremtését.
Igen, saját jogon, mindenféle bibliai istenképtől mentesen, a húszévesen megtapasztalt és azóta tudással alátámasztott halál közeli élményben felismert valóság erejével elhatároztam, hogy újjáteremtem magamban az embert, és innentől tiltakozom az ellen, hogy a tömeg emberként definiált alakzatához bármi közöm is lenne.
Ám ellentétben a bibliai történettel, nem a férfivel, hanem a nővel kezdem az alkotást, és innentől minden napom szombat lesz. Amíg élek ezen a művön fogok dolgozni, magamon.
Mivel a lehetőségeim korlátozottak, szóval nem a mennyország egyik felhőjén ülök, és nem elég, hogy kimondom ég, és megjelenik felettem a hatalmas kékség, hanem egy vaskori történet szörnyűséges közepén, így csak ebből a világból kiindulva tudok teremteni.
Ahol csak egyetlen egy alapanyagom van, ami nem más, mint ittlétünk egyetlen a valóságra emlékeztető jelensége: a szerelem.
Igen, sok évtizede már, hogy semmi mást, csak szerelmet gyűjtök, és most már annyi van belőle a szívemben, hogy bizony bátor vagyok ahhoz, hogy kiöljem magamban a bibliai Évát és megteremtsem annak frissített, változatát Éva 2.0-ként, akit az utolsó atomjáig szerelemből gyúrok.
És természetesen mert Éva 2.0 is társra vágyik, így a saját legbenső valóságomból megalkotom Ádámot is frissítve, második verzióként, mert a régi férfiben már tényleg nem találtam semmi mást, csak egy hatalmas tömbbé fagyott ént.
És ezzel megnyitom ezt az utat mindenki előtt. Melynek első gyakorlata egy roppant egyszerű módszer. És, hogy ne csak elméleteket írjak, leírom. Íme:
Ismerd fel a férjed, a szeretőd egyéb nő érdekeltségeiben is az istent és, mivel roppant nagy a közösségetek, hisz ugyanazt a férfit szeretitek, szeress hát bele halhatatlanul. Ha ez megvan, jöhet a következő lépés!