Elképzelt istenünk szavakkal teremtette meg a földet, és elég volt kimondania, víz és lettek a vizek, majd azt, hogy ég, és felfeszült fölénk a hatalmas kék. Ebből kiindulva rendkívüli jelentőséget tulajdonítok a szavainknak.
Kimondta és úgy lett, és ebből a szempontból nem lehet más példaképem, mint az isten. Huszonöt évesen a makkosmáriai templomban kimondtam, hogy igen, és eldöntöttem, nem létezhet olyan akadály, mely elhatározásom útjába állhat, noha egy pillanatig sem gondoltam, hogy könnyű lesz. Ha azt mondom, 5 óra, 5-re ott vagyok, és ha kések, azt jelzem, ha azt mondom, két hét múlva kész egy festmény, akkor az úgy is lesz. Nem kell hozzám szerződés, elég egy kézfogás, egy szempillantás. Természetesen az, aki egy ilyen erkölcsi rend szerint él, ezt várná el a környezetétől is. De ha az egész világtól nem is, legalább attól, aki közel van hozzá, aki barát, aki szerelmet ígér, vagy persze mert magát sem ismeri, lehet, hogy csak lódít.
Jó ideje az egyik nekem legkedvesebb egyre csak nyomatékosabban mondja, felhívom és elmondom, neki, hogy szeretlek. Az élettársával él, ami nekem teljesen rendben van. Mint afféle normális ember, gondoltam illene a nőnek bemutatkoznom. Egy bizonyos életkor után már senki sem szabad, aki meg az, az azért gyanús. Eleve minden új kapcsolatnál tudom, lesz egy barátnő, egy élettárs, egy feleség, vagy a közös gyerek miatt egy volt feleség. Negyven, sőt ötven fölött már történetekkel kapcsolódunk, családokkal, súlyos élettörténetekkel, minimum egy-két felnőttkori traumával. Sosem gondolnám, hogy valaki ilyenkor, mint tizenöt évesen csak rám vár. A sokadik vagyok a sorban, ez ideérve tény, és rendben van, és kötelességemnek érzem megismerni az előttem, mellettem lévőket.
Megy a vetítés, majd és majd elmondom, mégsem lehet az ilyet telefonon. Inkább várd meg, míg kiutazok hozzá, ja mert az élettárs a tengeren túlon él. Vártam, mert magamból indultam ki, abból, hogy az adott szónak súlya van, és néha azért felpaprikázódtam, de mindig megnyugodtam.
Úgy voltam vele, a szerelem legabszurdabb választásait is ki kell bírnom, mert bizony nem én választok, hanem a szerelem, aki pedig a legszebb jelenség, isten első és legártatlanabb manifesztációja az anyagban.. Kibírom, hogy ötvenéves mama kedvence kisfiúkba szeretek bele, kibírom, hogy maga fölé kilátót emelt nagypályásokba, akik az első perctől többet állítanak annál, mint ahol tartanak.
Kibírom, mert soha nem az emberbe szeretek bele. Miért is szeretnék bele abba, ami csupán káprázat?
Csak és kizárólag a szerelembe szeretek bele, és tűröm annak választásait. A szolgája vagyok, és mert emberi testem van, így egy másik emberi testre van szükségem felületként, melyre a csoda rávetíti magát. Az élet egyetlen igazi misztériuma ez, az isten közvetlen behatása az életbe. A szerelem választásai meg abszurdak.
Most is nagyon próbára tesz, annyira, hogy épp alig tudok kiegyenesedni, mintha a kiválasztott férfi gerince helyett az enyém fájna. De hát neki hogy is fájhatna, mert neki nincs olyan, de a fájdalomnak valahol testet kell ölteni, hát átjött hozzám.
A fene akar mártír lenni, de ez sem választás, és abbéli arroganciámon is rég túl vagyok, hogy majd azt azt hiszem, felállok és otthagyom..Én annyit mondtam, a végéig jövök veled, és állom a szavam, engem csak elhagyni lehet. Miként istent.. ő soha nem hagy cserben senkit, őt viszont sokan.
Február óta óta ígérgetés egymás hegyén-hátán, nagy szavak, égig érő vallomások, levelek sokasága, melyek még tárgyiasítják is az ígéretet. Lépés, tettek meg semerre, helyette önmagáról levált élettárs van, akik tudni sem akarnak rólam, aki mellé gyáva, gyenge férfi jár, engem meg tényleg csak az isten tudja, miért küldött közéjük.
A szerelem választ, én meg leszolgálom az időt, amiről ő rendelkezik.
Mert a szerelem valóság, amihez képest emberi életünk valótlanság csupán.