(sokadik éve foglalkozom a szerelem, mint az önkutatás legveszélyesebb útja témával, sokszor írtam róla, most megint, ez is töredékes, de amíg nem tudom kimondani és lefesteni egészében, addig, jegyzetelek. A képek is jegyzetek)
Noha a világ mindent megtett, hogy a szerelmet romantikus, jövő-menő érzelemmé degradálja, és vakként jelzi azt, aki szerelmesen lát – miközben a világ meg ugye milyen “élesen” is, – én mégis egyre jobban tiltakozom, még akkor is, ha kigúnyolnak az érzelmességem, érzékenységem miatt.
A szerelem az életünk egyetlen egy esélye, hogy rajta keresztül messzebb lássunk, mint halandó életünk. Mert míg a szeretet a legmagasabb emberi érzelem, addig a szerelem kétarcú. A szerelem átjáró, mely egyik orcájával még a mi világunkat nézi, de a másikkal már az elképzelhetetlen felé tekint.
A szerelem az önkutatás, a valóság felé tett lépéseink elengedhetetlen eszköze, semmilyen komoly irat nem említi, legalábbis nem tudok róla, mert roppant veszélyes. Hisz a szerelem általi önkutatás páros cselekedet, és ehhez két hasonlóan érett, ugyanazt – a valóságot – szomjazó lény szükségeltetik.
Igen, ketten kellenek ahhoz, hogy életre hívják ebben a világban a “szent szellemet”, mely mint egy önálló entitás jelenik meg a férfi és a nő között. Ezzel lehetőséget teremtve nekik arra, hogy kellő érzékenység, bátorság, éberség és odafigyelés esetén visszakövessék honnan is érkezett a világba ez a megmagyarázhatatlan, az istent szinte tárgyiasító erő.
A szerelem ebben a formájában az önkutatás egy járható ösvénye is lehetne, de itt egymást igenis támogatni kell.
A rettentő nagy veszélye, amikor csak az egyik fél számára nyilvánvaló a jelenléte, csak az egyik nyitja ki olyan óriásira a szívét, és teszi ezzel magát roppant védtelenné, hogy elférjen benne ez a hatalmas erő, akkor azt szinte széjjel nyomja a szerelem jelenléte. Tényleg egy konkrét, a fizikai szinten megtapasztalható erőtérről van szó. Amit azért kell megéljek ebben a formájában, hogy írni tudjak róla, s ha valaki átéli, tudja, miről van szó, és semmiképp se banalizálja jelenlétét. Ahogy a mester üvöltötte egyszer rám, nehogy a dunakavicsok közé dobja a gyémántot.
Hét éve, az akkori szerelmem mesélt róla ebben a formájában először. Állt előttem, csodált, de nem engem, hanem mintha a szememen túlra nézett volna. Csak annyit mondott – ami akkor kegyetlen volt-, itt van, de neked semmi közöd hozzá, mégis te teszed lehetővé, hogy megjelenjen. Aztán a férfi eltűnt, még a virtuális térből is kiradírozta magát teljesen. Egyszer találkoztunk azóta véletlen, rám nézett, és csak annyit mondott, nem, Réka, ezt még egyszer nem, ez roppant veszélyes..és elszaladt.
Én meg itt maradtam ezzel az erővel egyedül, mely mintha azóta várt volna, hogy egy újabb, még abszurdabb helyzetben teljes pompájában fedje fel magát. Ahol nagyjából az első pillanattól kezdve nyilvánvalóvá tette a másik fél, ő bizony nem kér ebből.
Normális esetben ezt kész tényként kezelve visszahúzódtam volna, de éppen egy közös munka miatt elengedhetetlen, hogy fél éve kapcsolódjunk. És a szerelem még mindig kitart, még mindig remél, a nem is tudom hanyadik esélyt adja nekünk, hogy nem megijedve tőle, megvizsgálva, visszakövetve azt az utat, melyen a világunkba érkezett, felfedezzük, kik is vagyunk eredetileg. Hogy általa, végre mélyen egymáson keresztül belenézve rettentő erőterébe végére járjunk az egyetlen kérdésnek. Hogy nyilvánvaló legyen, a szerelem nem összekötni, szenvedélyben, izzadtságban, nedvekben megfürdetni jött minket, hanem, hogy eszközként használjuk önmagunk felé. De ebben az esetben ehhez mindketten kellettünk volna..
Tényleg mázsás súlyok ezek, a szerelem roppant nehéz csomag. Tegnap megint teljesen összenyomott, hátam is fáj ma reggelre. Az este még kimentem a temetőbe, és csak folytak-folytak a könnyeim. Halottaim mellett nagyon sírtam azért is, ami a szerelemmel megint és megint megesett, hogy még csak meg sem ünnepelhettük, hogy itt van egy ekkora erő.
Alig aludtam, de ezen a ponton mégis meg kell próbálnom a lehetetlent. Fel kell emelem egyedül azt, amit ketten kaptunk, és visszavinnem oda, ahonnan érkezett.
Mert nem én számítok, hanem a szerelem, ki kell mentenem ártatlanságát az életből, ahol elutasították. Na jó, nem igaz, nem vagyok egyedül, festek róla.
A selyem, mint szeretőm, itt van velem, és elbírja azt, aminek közelében futva menekülnek a férfiak.
Pár nap és kész a kép. Sikerülnie kell.
borítókép és a többi fénykép: Márton Tünde