Az elmúlt tizensok évben viszonylagos rendszerességgel  járok a német fővárosba  ki, ám ma az eddigieknél nagyon erővel érintettek meg a várost kettészelő fal a térben, az emlékekben, bennem lenyomódott téglai. Most, hogy éppen azzal a kicsike szerelmemmel sétáltam odahaza nagyon de nagyon picikét, akivel 1989-ben is, nem sértve családot, feleséget, monogám gyönyörűséget, csak egyszerűen tátott szájjal állva egymás előtt, hogy egyszer voltunk egy és most majdnem 30 évvel aztán ismét egymás szemeibe nézhetünk..
A  Berliner Mauer ajándékbolt 9 euró 9 centes faldarabkái előtt a 89-es fallebomlásomra emlékeztem, amikor is  a bennem lakó vagy pontosabban a rajtam tükröződő nő körül omlott le az összes bástya, kerítés, hogy elindulhasson felfedezni nemének végtelen gyönyörűségét, igen, napra pontosan majdnem akkor, amikor a fal….és hálás voltam magamnak, hogy az akkori-mai kicsike szerelmem én bizony nem árultam el.
Szóval, ami a falnak sikerült, az nekem is sikerülhet. Mert noha úgy tűnik, felnőttem, de mégis fal nélkül maradtam, mint ahogy Berlin is.
1990_ausstellung_28_28
És akkor elindultam a Berlinische Galerie felé, hisz  mi más érdekes is van egy óriásvárosban, mint a múzeumai, azzal az örömmel lépdeltem, de jó,  hű maradtam 15 éves korom legártatlanabb érzéseihez.
Na jó, elsőre a művészet(ke) azért rendesen bemutatott, hisz  sorra jártam végig a termeket és újra és újra azt kérdeztem, ez meg minek? Miért alkot valaki olyat, ami csak bábel tornya szív nélkül, miért ez a megalománia a nagy büdös semmiért? Hogy lehet az, hogy amit mondjuk Paul Klee meg de Nunques, hogy csak két édesem említsem alkotott és az, amit ma itt a sokan a vászonra fosnak, vagy a térbe installálnak azt ugyanazzal a szóval jelöljük meg, hogy művészet.
imagesYLCLQ61I

William Degouwe de Nuncques

Sétáltam a hatalmas terekben, mert ezekhez az óriásalkotásokhoz templomnyi szobák kellenek, és annyira vágytam volna végre már egy csak egyetlen egy műalkotás által megérintve lenni, odabújni az egyikhez vagy csak némán megállni előtte, csukott szemmel nézni képeket, és így végre látni(!) is őket. És aztán csalódottságomban beültem az egyik moziterembe, amolyan igazi szélesvásznú nagy képernyősbe, és akkor elállt a lélegzetem.
Az alkotó neve Wilhelm Clemens és itt él Berlinben, van most 4 napom, hogy talán ugyanaz a díszlet köröttünk, aki a kisfilmjében az általunk ismert talán legrégebbi, 13ezer éves apró szobrocskáról készített 30 perces mozit.
ahow_004_624x352-590x332

Az úszó rénszarvasok

Az úszó rénszarvaspárt egy mamut agyarából faragtak ki, és ez volt -a film szerint- talán a történelem első használhatatlan tárgya, melynek elkészülte  a művészet megszületetése. Az alkotó felvételek készített abban a barlangban, ahol a szobrocskát közel száz évvel ezelőtt megtalálták, majd elutazott Lappföldre a ma  élő rénszarvasokhoz, hogy közelről megvizsgálja a kérdést, történt-e lényegében a jégkorszak vége óta ténylegesen valami, amit fejlődésként címkézünk? Ám megkockáztatja, ami ma van, hogy globálisan melegszünk az pontosan ugyanaz, amiben a jégkorszaki ember a nagy olvadás előtt élt ás állt, hogy olvadunk, elfolyunk , elönt minket nagy tenger majd. Szóval, hogy a művészet születése egyidős az ember első nagy kiáltásával, hogy segítség süllyedünk.
Azért kicsit reménykedek, hogy itt többünknek már mindjárt a füléig ér a víz és emiatt ismét valódi, szívből, lényünk alapjait, utolsó sejtjeinket (!!) megérintő művészet születik és akkor jó lesz nekem megint a modern múzeumokban sétálni.
Az alkotót meg a föld alól is előkerítem és elkérem tőle a teljes filmet, hogy nézzétek, nézzétek. De ha valaki május 28-ig Berlinben jár akkor a Berlinische Galerie-ben megteheti.
http://clemenswilhelm.com/portfolio/a-horse-with-wheels/