..tegnap történt
Egy teljesen gyakorlati téma kapcsán kezdtünk el beszélgetni, aztán az életkoromat saccolta be, hu de nem szeretem ezt, a mindjárt negyvenkilenc egy évvel sem tűnik kevesebbnek, ráadásul így, hogy nincs rajta semmi korrekció. (amit nem tudom, meddig bírok, ha a köröttem lévő ötvenesek harminccá fiatalítják magukat, szóval nem ér itt a cél előtt taxiba ülni, ha már eddig gyalogszerrel jöttünk)
Persze jólesett, így kell csajozni, gondoltam, de tényleg jól csinálta, át is öleltem. Engem aztán könnyű levenni a lábamról. Amikor a vállán volt a fejem, mondtam, bocs, eddig bírtam a hivatalos részt, nehéz napom van, hosszan sírtam reggel, és még van benne pár liter.
Erre ő, hát te is? Majd így folytatta, nem is értem, hogy tudtam eljönni, alig bírom cipelni a fájdalmam.
Akkor még szorosabban fogtam közre, én a vézna, a nádacska, noha azt többször mondták, erős a kézfogásom, és hogy nem is ölelek, hanem szorítok.
Akkor már mindketten rázkódtunk..nem akartam összeszemfestékezni a ruháját, így kicsit arrébb húzódtam.
Aztán a mellkasomra tette a kezét, persze zavarba jöttem, nem értettem, mit csinál. Nem, nem a cicijeimet akarta kitapogatni, ez lejött gyorsan, hanem mintha a szívdobbanásaim vágyta volna lehallgatni az ujjaival. Az ujjai végén lévő pici fülekkel.
Vagy két percig álltunk így, hagytam magam, előbb szabadulok, gondoltam. Majd annyit mondott, érzem a nagyon régi fájdalmadat, de azt is, ma megérkezett hozzá egy nagyon friss is. Erre már csak bólogattam.
Nem, félreértések elkerülése végett, nem vagyok dramatikus hős, csak érzékeny, de nem afféle az első szélben kidőlő nyafka lyány, néni, hanem simán csak védtelen. Az “istennel” akarok én itten találkozni, aki nem lakik máshol, mint az emberi szívekben, és hozzá nem érdemes védőburkokkal érkezni, mert akkor nem találom meg.
A fájdalmam oka kizárólag semmi más csak a szívet eltakaró rétegek, a személyiség sokféle leple, melyekkel a bennük lakó fájdalmat titkoljuk el.
A legutolsó, legalsó, még megismerhető alapzat bennünk a fájdalom, hogy úristen, de borzasztóan gyönyörű ez az egész, és mégsem lehet belőle egyetlen pillanat sem az enyém, még a szerelem a szívemben sem.
Én vagyok a világmindenség legszerencsétlenebb koldusa, és egy életen át szeretetért nyújtom a nyamvadt kis kezem, és persze, amikor olajat öntenek belé, mert szoktak, az fáj, mert aki nem vetkezett le a saját istene előtt, az nem is tud még mást.
Ha valami miatt még maradok, hogy magamhoz szorítsam azt, aki meztelen, hogy ne fagyjunk meg ebben a borzasztóan gyönyörű semmiben, de azt azért nem merem ígérni, mint egy kedves ismerősöm, akivel tegnapelőtt vacsoráztam, hogy kivárom, míg mindenki levetkőzött, és majd én kapcsolom le a villanyt, amikor az utolsó is elhagyta a szobát. De majd még meglátom..
Na mert végül is előbb a szabadságnak sem tudnék igazán örülni, a szabadságnak, ami soha nem lesz az enyém.