Körbejárva Európa számos nagy múzeumát gyakorta hatott át az az érzés, hogy nem értem, lemaradtam. A festészet valami olyan irányba indult el, amit nem tudok követni. A művészet már nem a Hamvas Béla-féle definíció mentén halad, mely szerint a célja, hogy létra legyen ég és föld között.
Sok kiállításról kijőve kimerült, szomorú, elhasznált voltam, az alkotások ahelyett, hogy adtak volna, inkább elvettek. Baselitz kilencvenes évek végi egyik bonni kiállítása utána is pontosan így éreztem.
Most mégis izgatott lettem, ahogy megláttam, hogy a Nemzeti Galériában kiállítása nyílik, gondoltam, hátha értem annyit, hogy be tudom fogadni őt. Hátha leraktam már a művészetről alkotott és felszedett képzeteimet, így többek között a hamvasit is. S szabadon állhatok az alkotások elé, anélkül, hogy koncepcióim lennének arról, hogy mi a művészet. Elvégre a világ forog, s nekem is mozdulnom kell vele.
Mert a 20.századi festészet számára már csak azt maradt, hogy amit elődeik nagy munkával felépítettek, ők darabjaira szedjék szét. Eljussanak odáig, hogy ami messziről szép, mert mondjuk egy formás női láb az közelről semmi más mint hús és csont. A modern alkotót már az izgatta, hogy mind közelebb és beljebb menjen, hogy mikroszkópnyi szemmel vegye vizsgálat alá a világot, hogy leleplezze annak hamis szépségét. Hogy elénk tárja, nincs itt semmi de semmi látnivaló gyerekek, s ami messziről egy illatos rószacsokornak tűnik az valójában csalfa képzet a tudatban csupán.
Georg Baselitz
Fejjel lefelé lógó, sebes arcú alakok óriási vásznakon, így fogadott a kiállítás fent a várban. Némelyik szereplő talán már nem is élt. Baselitz már a bejáratnál sem akart nekem idillt sugallni, nem áltatott azzal, hogy bárhol is szép vagyok. Szétmálló testek, az arcok helyén pacák, felismerhetetlen kontúrok. Hiába keresek itt bármit is ismert kis self made világomból, ez nem az. Ez itt a romlás, a bomlás, a csúnyaság művészete. Baselitznak van is mit feldolgozni, egy 1938-ban Németországban született festőnek nem kellett a szomszédba menni a gyalázatért. Vagy 40 évet várt arra, hogy fel tudja dolgozni a drezdai bombázás utáni látványt. Innen már értem, miért taszítottak eddig ennyire a szobrai..
Ma közel mentem hozzá, elolvastam, meghallgattam őt, megnéztem a másfél órás róla készített dokumentumfilmet. Egy tőlem fényévekre lévő világ lett hirtelen ismerős, mely a rettenetbe ily bátran belenéz. Én egyelőre mindig akkor nyúlok ecset után, ha már gyógyulok, amikor még sikítok azt sosem mutattam meg. Akkor merek megszólalni, ha már elmúlt a vihar. Baselitz nem, ő megáll a vihar közepén is, sőt azt hiszem, ő csak ott áll meg és onnan szól. A divatos, pozitív életszemlélet, az olcsó optimizmus, gyógyulás nem az ő terítéke. És mégis, amikor megkérdezik tőle az egyik riportban, szentimentális-e, annyit mond, nagyon. Ha végignéz az alkotásain sírni tudna, s nem azért, mert nem szereti őket, éppen ellenkezőleg.
Háttérinformáció nélkül valószínű ma is dühöngve hagytam volna el a termeket, de most akartam őt, megérteni, eggyé válni vele. Mert a hozzám hasonlóval nem kunszt azonosulni, annál inkább a tőlem roppant idegennel.
Először is kérem szépen c. festménye
A kortárs festészet inkább filozófia, mint látvány, sokszor a festő gondolatai sokkal érdekesebbek, mint maguk az alkotások. Szóval, náluk tényleg valami olyasmiről van szó, hogy az alkotás csak a forgács és a kész mű az egyre láthatatlanabb. A “Baselitz-tömb”, melyből csak farag, farag óriási, közel 2800 festményt metszett le már “magából”, s teszi ezt direktben is hatalmas fatörzsekkel. Vajon hol találnak ekkora törzseket? Mert az alkotót kizárólag egy tömbből faragja stílusosan Stihl fűrésszel szobrait.
A felesége azt mondja, addig nyugodt, míg hallja a motorzúgást, az jelzi, a 79 éves éves művész még talpon van, elbírja. Él.