Vegyesek az érzelmeim e film után. Ezt hívják úgy, hogy buddhista-wellness, és persze, miként a szauna, a forró fürdő és a masszázs, jólesett. Pihentem másfél órát, és bedőltem az öregnek, meg a reménynek. És bizony elkezdem bizakodni, hogy tényleg csak a nyolcmilliárdnak kellene összefogni, és meg lennénk mentve, emberek. Megkaptuk a receptet a lámától, már csak főzzünk belőle levest.
Aztán persze egyből eszembe jut, hát ez nehéz lesz, mert a legszűkebb környezetemben sincs összefogás, még mindig nők veszünk össze férfiakért, birtoklunk, féltékenykedünk és kisajátítunk. Szóval, noha megkaptam a receptet, már csak az alapanyagok hiányoznak hozzá, kedves láma. Az érett, önmagukban gyökerező társak. És te mondod, egyedül ne is erőlködjünk, úgy csak elbukni fogunk. Szóval én addig nyújtogatom itt a kezem a semmibe, és reménykedem a legalapvetőbb mozdulatban, hogy legalább megérkeznek a nőtársaim, akik bennem testvért látnak és nem vetélytársat.
Na meg azért ez egy lebutított Buddha-tan, a 21. századi ember számára gyártott kis instant-hamis vigasz. Úgy emlékszem, Buddha nem szólt boldogságról, hanem a tanítása alapja az, hogy a lét szenvedés. Átmenet a megszabadulásba, ezt a testet az én leleplezésére a végső igazság kutatására kaptuk, az meg a legkeményebb tapasz ( तपस), ami önfegyelem és igenis a személyes én sanyargatása is.
De ki hallja ma már Buddhát, van helyette nekünk buddhizmus.