Volt most néhány csoda szép órám, igen, itt a történetben, amikor egyszerre éltem át, hogy négy irányba szeretek. És úgy szerettem jobbra és balra és le és fel, mint ahogy szeretem a kezeimet és a lábaimat. És pontosan tudtam, a haladáshoz – igen, tudom, a megsemmisülés felé – mindegyikükre, miként minden végtagomra szükségem van.
És nem tudnám elmondani, a lábamat szeretem-e jobban, vagy a kezemet, pont ekképpen szerettem őszintén, igazán egyszerre a négyet. Azt hiszem, ilyenkor vagyok tényleg és nagyon a szívemben, ahonnan már csak egy lépés a szerelem, e mindenséges látszatvilágot fenntartó bázis, amiből itt mind felbukkanunk.
Igen, szerelemnek nevezem azt a támasz nélküli valóságot, ami szüntelen, gyönyörű izzásában mégis mozdulatlan.
Á-ból B-be autóztam, és enyém volt a világ, mert tudtam, most egy kicsit elhiszem, hogy felette hatalmam van. De csak azért, mert azzal a végső-benső erővel kapcsolódom a szívemen túl, ami legyőzi a jelenségvilágot.
Aztán a sötétben leparkoltam, kitettem a vészvillogót, és egyenként, hanggal, üzenettel szóltam a férfiakhoz. Ritka, gyönyörű öröm volt, hirtelen otthon voltam egy világ végi kis magyar faluban.
Persze mindez az öröm addig tartott, míg válaszokat nem kaptam. Az egyik bátortalansága és felkészületlensége miatt nyafogott, a másik felelőtlennek kiáltott ki, hogy mit képzelek, felfogom-e egyáltalán, hogy milyen mélységében nyúlok bele emberekbe. (ja, hát odáig tudok, ahol magamban járok épp) A harmadik meg miután kezdte felfogni, mégis komolyan gondolom a nem kizárólagosságot, csak behúzta a féket, pedig addig száguldott, a negyedik szerencsére csendben maradt.
Nem, nem férfit keresek a szó szoros értelemben, hanem pontosan tudom, hogy a lehetetlennel kísérletezek. Ami nem más, minthogy a valóságot rá akarom önteni az anyagra, ez a képtelenség maga. De lehet kisebb célunk az életben, mint a lehetetlen?
És, hogy miként képzelném el ezt a tényleg? Hát nem tudom..Mert azt csak az isten tudja. Itt pont arról lenne szó, hogy átadnánk négyen – és persze a hozzájuk kapcsolódó sokaság, mert itt mindenkinek vannak rajtam kívül is társai – az irányítást annak, akinek nevét soha senki nem mondta ki. Meg azt is tudom, ezen az úton önmagukban a súlyt, a nehezet feldolgozott, érett, ahogy ma mondják, önazonos, bátor és őszinte társak kellenek. A négyből talán most kettő mégis megvan, a jobb kezemet és a bal lábamat még keresem.
Mert teljes pompámban akarok eljutni a megsemmisülésemig.
Sokféle halált haltam eddig, de most már a legdicsőbb a célom, és arra az életben a szerelemmel készítem fel magam. Ez a poliamoria hatalma, amihez a saját viszonyrendszeremben éteri szexus tartozik, amiről majd máskor írok.