Időtlen idők óta ez az őrületes hajsza. A fekete a fehéret vágyja, a fehér meg a feketét. Megpihenni egymásban éppen csak egy pillanatig tudnak. Bárcsak zebra lennék, vágyakoztam sokáig. Így egyszerre fehér is meg fekete. Pontot téve ezzel szűnni nem akaró sóvárgásom végére.
Gyakran rajzoló kézzel álmodok, mely önmagát rajzoló éneim rajzolja.
A testet sosem látom, csak a mozgó kézfejet, mely – míg alszom – azon fáradozik, hogy reggelre készre alkossa a világom. S ébredésemmel feltűnhessenek ismét vágyakozásom tárgyai. A zebracsíkos ruhám, amelyből egyből hármat kértem. Ráadásul magamból sem volt elég egy. Negyvennégy nyaram ment el a tökéletesítéssel. Ha nem voltam elégedett, újra nekifogtam. Ha nem ragyogott eléggé a feketeségem, megvártam a holdfogyatkozást, és annak egével festettem át magam. A fehérért meg Grönlandra utaztam.
Mégis mindennap át kellett élnem, elvétettem a találkozást. Mert akire annyira vágytam, az folyton, mint falba belém ütközött.
Talán még nem túl késő, hogy felfogjam, a találkozás, melyre már mióta vágyok, megtörtént már jó ideje anélkül, hogy ebből bármit is észrevettem volna.
Életem legfontosabb randevúja ez, melyre ha elmegyek, mindent elrontok.
