egyes ezoterikus-spirituális iskolák tanítása szerint azért “vonzunk” be nehéz kapcsolatokat, mert még nem tisztítottuk, terápiáztuk széjjel eléggé magunkat, mert még mindig van valami kosz a rendszerünkben, ami miatt méltatlan helyzetekbe keveredünk.
Egyes ezoterikus iskolák szerint én egy gyenge, traumatizált, traumakötős, szerencsétlen vagyok, aki hosszú hónapok óta ráncigálja maga után a szennyesét, amit a másik ember tükröz vissza. Bezzeg, ha begyógyítottam volna a – ma divatos terminus technicus szerint – az anya és az apasebet, bekenegettem volna ükapám bütykét és szépanyám szemölcsére gyógyfüvet tettem volna.. Szóval, ha levágtam volna magamról a felmenőim nyomorúságait, akkor már itt nyerítene előttem a fehér ló a herceggel, és nem kellene egy gebével cipekednem, aki hosszú hónapok óta azt ígéri, jövőre majd megtáltosodik, és a jövőre az sosem jön el.
Én bizony megfordítottam ezt a dolgot, és azt mondom, hát nem, pont azért én kapom a nehezet, a hazugot, az árulót, az elhallgatót, mert megengedhetem magamnak, mert nekem van miből adni, és a legnehezebb fajtát is valakinek szeretnie kell. Na mert békeidőben, a jól öltözött, kiművelt, kipucolt, független, önellátó férfiakat könnyű szeretni, de az igazi kihívás a szerelemnek azt bebizonyítani, hogy nehéz helyzetekben is számíthat rám.
Egyes emberektől egyszerűen hiába várjuk el, hogy nélkülünk is megugorjanak egy etikus szintet, a szerelmemtől hiába várom el, hogy tőlem távol élve ne titkolózzon, ne hazudozzon, ne áruljon el. Egyszerűen a saját erejéből képtelen erre.
Csakis a felügyeletem, etikusan, transzparensen élt mindennapjaim közelében kap általam egy olyan mintát, amit aztán lemásol és esetleg mellettem begyakorol és megtanul. És ez persze szörnyen nehéz, mert engem ki tart meg, engem ki támogat? Hát ez a világ aligha..