Vagy négy hete már, hogy újraolvasom a Magyar Hyperion javított, teljes kiadást, ott írják y-nal, azért használom ezt. Velem utazott árkon-bokron át, változtak a helyszínek, de Béla örök maradt.
Csodálatos módon az olvasottam mindig aktuális állapotomat tükrözték. Mikor június közepén szerelmes lettem, Béla is, mikor a másik a szerelmet kivetítésként gyalázta meg, és nem ismerte fel annak forrását, én is átéltem, milyen az, amikor a meg nem értett és ünnepelt szerelem gyalázatként és szennyként ömlik szét a világban. Amikor az egyszerű halandó nem éber isten betörésére az életébe, és inkább kihátrál, és arra hivatkozik, mennyi fontos dolga van, mint például ki kell mosnia a szaros bugyiját.
Együtt szenvedtem Bélával, amikor önnön poklait élte át az elutasítás miatt, és ott álltam tanúként, amikor ezen a ponton egy életre elbúcsúzik a szerelemtől.
Itt fogtam fel, kétféle út létezik: az egyiket úgy hívják, a férfi, a másikat női út.
A férfi bezár és temet, a nő tudja, ki kell bírnia a legmélyebb kínokat is, de a szerelmet nem ölheti meg, hanem még tovább kell fel kell tárnia magát előtte. Hogy ne egy, hanem akár öt férfi is elférjen benne. Ja, a nő szívére gondolok, de mindenki természetesen azt képzel ide, amit akar.
Innen a Hyperionban több szó nem esik szerelemről, Béla felmegy a jelképes hegyére – amibe természetes benne van a tiszapalkonyai hőerőmű is – és onnantól már csak láthatatlan szerelmét imádja.
Nem hiszem, Kemény Katalinhoz már amiatt a szinte “animális, zsigeri” érzés miatt kapcsolja életét, mint azon nőkhöz, akik miatt bezárta magát a szerelem előtt. De Katalinnal való kapcsolatát most nem itt tárgyalom.
A nő viszont lent marad a síkságon, és amíg él, számtalan további találkozásban áldozza fel magát. Mert a női a test útja, a nő nem állít többet annál, mint amit megvalósított, hogy amíg halandó teste van, addig halandó testben tudja csak őszintén imádni a szerelmet.
Béla a hegyen ír, Réka a síkságon tovább tárja magát, kínlódik, de remél, és talán csak abban, ha egy nő vezette ki azt a cirkuszt a paradicsomból, akkor minden bizonnyal csak ő ismeri a visszafelé vezető utat is.
Béla a hegyen sok mindent ír, szatírákat is, ma pont ide értem el, melyekben végre testet ölt az emberiség iránti összes lenézése, mérge, dühe, ám szerintem még ezeket az írásokat is az elutasított szerelem tüze hajtja, de itt már erről nem beszél. Majd ezt fogalmazza meg, így szól a férfi:
“”embertelen lettem? Elfordultam? Feladtam minden kapcsolatot? Elszakadtam?(…)
Szeretet, – hány ezer évig kell ezt a szót mosni, tisztítani, javítani, nemesíteni, – hány ezer évig kell szeretni, amíg ki lehet gyűlölni belőle mindazt a nyomorultságot, amit kétezer év alatt beleraktak. Nem tudom hozzányúlni borzalom és undor és irtózat nélkül. Nem tudok szeretni.”
A nő tudja, hogy ez a “hány ezer év” egyetlen pillanat. Sőt még annyi se!
