(a teremtés első, “női” aspektusáról)
amikor megrendül a bizalmam az emberi fajban (mindennap), akkor oltalomért gyakran járok Marc Chagall Bella képeihez. Nem tudom, mindabból, amit megfestett, mi valósult meg igazán, mekkora mértékben tudta Marc áthozni, manifesztálni az anyagban a jelenségvilág legelső, így az istenihez, a semmihez legközelebb álló már “tárgyiasult” létezőt, a szerelmet?
De az biztos, ha voltak is talán botlások az életben, mert ott mindig vannak, képei számomra a művészettörténet legautentikusabb szerelem ábrázolásai. És nem, egyáltalán nem festészeti tudásról, alaposan kidolgozott képekről van itt szó, hisz nála sokkal pontosabban, technikailag tökéletesebben festették már meg a szerelmet az előző évszázadok, hanem arról a bizonyos láthatatlan erőről, energiáról, ami a művekből árad.
Chagall Bella képei a szerelem tárgyiasításai, amit Marc minden bizonnyal azért tudott megfesteni, mert tényleg kapcsolatban állt a szerelemmel. Mert nem keverte össze holmi jövő-menő érzelemmel, amit elmoshatnak a személyek, s aminek ereje gyengül ahogy múlnak az évek és jönnek a nehézségek.
Az 1917-ben festett Bellát óriásként bemutató kép a világ legeslegelső teremtésének ábrázolása, amely “női” volt, persze ez is csak egy szó, inkább tagadásban tudom kifejezni, mire gondolok.Szóval semmiképp sem olyan betegen, gyalázatosan patriarchális, mint ez a mostani világkorszaké, melyet a Biblia az elsőnek tart.
Édes istenem, dehogy..azért mert erről van “emlékünk”, nem jelenti azt, hogy azt meg ne előzte volna az eredeti teremtés, amiről soha senki le nem írt semmit, de ami minden szívbe fel vagyon jegyezve.
Mert eredetileg a világot önmagából megszülő “női” isten legszebb gyermeke az életünk, egy abbéli korszak, ahol még nem volt szükség tíz parancsolatra és más hasonló szánalmas, istennek nyilvánított, de ember írta szabályokra, aminek következményeit ma szenvedjük.
Ez még az a kor, amikor a szerelem szabad volt.
Jómagam valami baljós tréfa okán ebben a “bellai” korban élek, és egyetlen pillanatra sem akarom megérteni, mit tett az ember a szerelemmel, amikor kapcsolatokba zárta és kitalálta a monogámiát. Mélységesen szégyellem magam emiatt mindenki helyett, aki egyszer és mindenkorra nem rázza le magáról ezt a rabigát.
Elmondhatatlan szenvedés e “bellai” korból származva itt élni a patriarchátus rémuralmában, és nem, és nem eszem ágában sincs megérteni ezt a gyereklelkű, de véresen veszélyes emberiséget, amely megint majdnem halálos sebet ütött rajtam, és tényleg nem tudom, miért nem végez már végre velem.