Nem sokszor, de előfordult, hogy valaki úgy volt belém “szerelmes”, hogy azt nem tudtam viszonozni, éreztem valamiféle vonzalmat, de nem azon a hőfokon égtem, mint a másik. Azt hiszem, ezek voltak a legnehezebb részek, irtózatos lelkiismeret-furdalást éreztem, ahogy teljes meztelenségében láttam őt, és mert megtapasztaltam, hogy én viszont képtelen voltam ugyanúgy levetkőzni. Hiába téptem le magamról erőnek erejével a szerepeimet, és igyekeztem e helyzetben is valamit mégis viszonozni abból, amit kapok, de az áttetszőségem hagyott némi kívánnivalót a másikéval szemben.
Tulajdonképpen ekkor láttam meg, hogy egyedül nem tudok levetkőzni, az utolsó jelmezeimet képtelenség letépni, arra csak a szerelem, e nem e világi erő képes. Csak ő tud egyes egyedül visszahelyezni eredeti ártatlanságomba.
Ami ilyenkor mégis megesett, hogy a másik lelkesedésébe, rajongásába, lángolásába szerettem bele, és igyekeztem megtartani ebben a nagyon képlékeny, gyönyörű állapotában, melyet nekem tulajdonított, de ami valójában az ő gyönyörűsége volt. Igazából irigykedtem rá, mert láttam, micsoda kegyelem az, amit átél, milyen messze lát egy jelenségben, éppen bennem, hogy tekintetével felfedezi annak a szívét, ami valójában az övé.
Ha engedte, ha nem sérült és sértődött meg, s nyitott volt a párbeszédre, akkor igyekeztem egészen addig kísérni, míg a szerelem lecsillapodott, és enyhébb típusú érzelemmé vált. De azt tudom, hogy mindig különös előszeretettel, figyelemmel viseltettem a szerelmes szívűek iránt, és nem hagytam őket magukra.
Talán ez a női vonal, nem tudom, de az biztos, hogy sok férfitől éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Talán rosszat sem akartak nekem, csak kényelmetlen voltam, na meg nem is bírtak olyan érzékenységgel, mellyel belém tudtak volna helyezkedni. És ami igazából még nehezebb, hogy a legtöbbjük képtelen volt aztán az egészet érdemben, tényleg átbeszélni. Sok beszélni nem tudó férfi hagyott magamra, és választotta a könnyebbik utat, hogy kámforrá lett. Ezt mi nőként, akiknek az ereje a szó, a beszéd, a “terápia”, a lélek, rendkívül nehéz megértenünk.
Egyre inkább úgy gondolom, nagyon sok betegséget simán csak a bent maradt szavaink okoznak, ha nem láttam volna annyi beszélni vágyó haldoklót, és nem éreztem volna abbéli kétségbeesésüket, hogy mi minden bent maradt, és most már nincs erejük kimondani sem, nem írnám ezt.
A szó gyógyító ereje óriási, a beszéd egy ideig hegyeket mozdíthat el a lélekben, de ha bent tartjuk, ha nincs kimondva, akkor valami rémisztő alakzattá sűrűsödik össze, amit már csak kioperálni lehet.
Karácsony második napja van, zárva vannak a boltok, munkába sem kell menni, szóval ma elvileg nem kéne, hogy legyen kifogás arra, hogy beszélgessünk.