Hibáztam, amikor több írásomban leszóltam a szürrealizmust, és azzal vádoltam, egy sor rettenetet szabadított rá a világra azzal, hogy feltárta a tudatalatti tárnáit, és így válogatatlanul ömlött az életünkre annak tartalma. És azt aztán művészetként címkézte.
Hibáztam annyiban, hogy az izmust felbukkanásának idején, az első világháború utáni időszakba belehelyezve kellett volna megvizsgálnom. Jócskán előreszaladtam, és ismert következményei miatt jajongtam. De azért azt hadd tartsam fenn, a wannabe-művészet, vászonra hányós, tudatalattit feltárós alkotásaitól mentsen meg minket a jó ég a modern múzeumokban.
Egy hónap és százéves lesz a szürrealizmus, és most úgy látom, az utolsó igazi, közösségi próbálkozás volt arra nézve, hogy az alkotók megmentsék azt az utolsó hidat, mely valótlanból vezet valóság felé, és amit úgy hívnak, hogy művészet.
Tudjuk, tudjuk, a híd nem vezet át, nem is létezik, de rettentő emberi erőfeszítéseinket azért méltassuk már!
André Bretonék az első világméretű, négyéves kataklizma után, az addig használt eszközökkel nem látva reményt a világ megmentésére, meggyógyítására – mert túl sok és mély és borzalmas volt a seb – elhagyták hát a nappalból ismert tájakat, és a tudatalatti sötétben búvó tárnáiba ugrottak bele. És ehhez felhasználtak mindenféle eszközt, kábítószereket, hipnózist, csoportos szeánszokat, szellemidézést. Szóval mindent, amihez volt ízlésük.
Nem tettek mást, mint a gyerekek, akik gyufát kaptak, és játszani kezdtek azzal. Persze kezdetben jólesett egy kis meleg, egy kis fény a sötétben, de arra nem számított senki, hogy a tűz véletlen lángra lobbantotta a függönyt, majd a karosszéket, aztán a födémet, a szomszéd házat, és átterjedt az egész utcára, a városra.
Pedig Bretonék csak jót akartak, vigaszt kerestek, megoldást, elixírt fájdalom ellen.
Ma már tudjuk, próbálkozásuk, mit okozott..Nem, nem akarom azt mondani, hogy ezen óvatlan, gyermeki játszadozásnak a következménye az, hogy szép lassan kifordult azóta itt minden. Ami bent volt és nem hiába volt titokban, az nappali fényre került, és mélyre temetett szörnyek kezdtek el uralkodni felettünk, mert holmi játszadozós szürrealisták nem ismerték egyes elrejtett szellemeik erejét, és “automatikusan” írtak.
Nem, nem akarom azt mondani, hogy miattuk van az, amiről Hamvas is írt – és persze nem fogom tudni megmondani melyik esszében – hogy a tudat alatt csőcseléke, az emberi szemetesláda ki lett öntve az asztalra. És onnantól már hivatalosan is szemétteleppé vált az élet.
És egyszer csak megszoktuk, hogy az, amit egy “jóságos isten elzárt tőlünk”, és ami a szemét, a démon, az ördögi bennünk, az immáron nappali fényben él és uralkodik felettünk.
Úgy tűnik, most már örökké örökké.
Ááá, nem veszélyes, gyereknek gyufát adnia kezébe, nem ám.