Kevés olyan dolog van, ami annyira irritál, mint ez a “boldogságnak” címkézett, jövő-menő, önteltté és határozottá tevő nagyérzelem. Amikor is hajlamos az ember azt hinni, valamit jól csinált, megérdemelten szüretel, övé a babérkoszorú. Egy kis vállveregetés a tükör előtt cinkosan, aztán, aki nem undorodik eléggé magától, az esetleg iskolát nyit és receptet kínál boldogsághoz. Csak egy kicsit itt kell megnyirbálnod magadat, vagy ott foldozgatni, traumát oldani, elszakítani azt, ami már nem támogat, kidobni, akit csak használtál. Divatosan szólva elengedni.
Gérard Fromanger festménye előtt
A boldogság a személyes én diadala, amikor is trónra ültetjük magunkat és ünnepeljük, és ilyenkor tényleg csak a legszerencsésebbeknek jut eszébe, hogy rákérdezzenek arra, ki is az az én, aki éppen annyira boldog.
Nekem alapképlet, hogy az önmagát valódinak tartó személyes én számára a lét szenvedés, egyáltalán az a tény, hogy végtelen létezőként egy énbe – legyen az boldog vagy boldogtalan – vagyok zárva, és ennek valóságát el is hiszem, önmagában téboly és elviselhetetlen helyzet. Embernek lenni szimplán brutális állapot, és az erre való tényre való ráismerés és a kijárat ismeretének hiánya egyszerűen szembemegy azzal, hogy boldog legyek.
Ha ez elő is fordul, rögvest nyakon csípem magam, és a meg nem oldott végső kérdésemre fordítom a figyelmem, és el is megy a kedvem mindenféle örömködéstől rögvest. Mert a végső kérdést, hogy “ki vagyok én a valóságban?” noha intellektuálisan megválaszoltam, tehát tudom, de a tudásom még nem megvalósítás, és addig rettentő pánikban vagyok.
Boldogságaim csak azért is gyanúsak és veszélyesek mert eltelve a világ kínálta éppen jó érzéstől, figyelmem nem a végső témám kutatására fordítom. És valami aktuális kényelmes helyen időzök, lopom a napot.
A végső kérdés során megszerzett tudás csakis legnagyobb ínség, nehéz idején válik realizációvá. Csak ott és akkor, amikor tényleg nem várunk már semmit ettől a világtól, ami – mind délibáb -eltakarja a valódi megvalósításának lehetőségét.