A víz elfelejtette velünk nevünk és nemünk. Felemelt, ringatott, noha férfi volt, de lehetett volna akkor akár az anyám is. Hirtelen tűnt belőlem minden vágy, sőt eltűntem én is, nem is volt már kit ringatni. Aztán, ahogy lassan tértem vissza a testembe, óvatosan kiléptem a vízből, és eldöntöttem, gyűjtögetni fogom eztán az ilyen teljes pillanatokat, lemásolom mintázatuk, és szép lassan átrajzolnom velük az életem. És onnantól az összes többi érintésnek megtanítom, hogyan is képzelték el eredetileg.
A fürdőzés után egyszerre dőltünk le a homokba, percekig csak a mellkasainkat néztem, ahogy egyszerre emelkedtek fel és alá. E szinte minden rezzenéstől mentes mozdulatban érinthettük meg egymást először igazán, anélkül, hogy a testek találkozásának a gondolata is megjelent volna bennünk.
Ám a tökély árnyékában, mint vérszomjas ragadozó, ott settenkedett múlt, és alig várta, hogy szétszaggassa a pillanatot. Irigy volt és birtokolni vágyta az ölelésünket. A teljesség darabjaira tört, a férfi ártatlansága tovatűnt, és helyén megjelent az álmai után kétségbeesetten loholó, hazug árnyéka. S hirtelen ott termett mellette a hozzá illő párja is, a féltékenységtől félőrültté vált, irdatlan nyelvű boszorkány, na meg az ő évekig tartó gyilkos kapcsolódásuk.
Rettenetes ijedtségemben felkaptam azt a csodálatos másodpercet, melyben ölelésünk megjelenhetett, és egészen a kedvenc Gérard Fromanger-festményemig szaladtam, hogy megmentsem, és végre a művészet szentélyébe léphessek be vele. Abba a térbe, ahol tökéletes pillanataimat gyűjtögetem.