kevés szó esik a mind nagyobb formában elharapódzó, magukat spirituálisnak, szelleminek, önkutatónak tartó (ki kell mondjam) bullshitek elterjedésének veszélyéről, arról, mekkora gyalázat is ez. Méghozzá azért, mert egyre többen ontják a szemetet, ami egyre több pénzt hoz, és ezért egyre erősebb a bodyguard-juk, és így mind nehezebben leleplezhetőek.
Ám ahhoz, hogy valódi különbséget tudjunk tenni talmi és igazi között, egyszer legalább meg kell hallanunk valami/valaki igazit, hogy legyen viszonyítási pontunk. És ilyet lelni ma egyre kilátástalanabb egy ekkora kínálatban.
Nem tudom, hogy az az Igazság felé mutató hang/tanító, ami egyetlen döféssel szúrta át a szívemet, és tett egy életre a szolgájává, tényleg a valódi-e? Nekem igen! Ám egyet tudok, a Ki vagyok én valójában? kérdés témakörében kisöpörte belőlem az összes koncepciót, tudást, és kegyetlenül száműzött minden pihenőhelyről, ahova megérkezve döbbentem tapasztalom, hogy mások iskolákat nyitnak, és megszabadulásról prédikálnak. Elborzadva nézem, a tanítóm lábánál pár éve még kérdéseket feltevők óriási sikereit, iskoláik népszerűségét. Ott voltam, láttam őket, hallottam, honnan beszélnek, mikor ez említett tanítóm előtt ültek, és fel foghatom, abból a megtapasztalásból, hogyan is mernek prédikálni.
Döbbenve nézem a több tízezres, százezres követőtáborokat, és a buta tömeget, aki bedől nekik, akik közül aztán néhány egy-egy megtapasztalást a megszabadulással összetévesztve két hónap múlva már maga is nyitja ki a terápiás rendelőjét.
Szóval eszembe sem jutna a saját tanítóm népszerűsíteni, és az sem bánt, ha őt kritizálják. Mert nem biztos, hogy mindenki számára benne materializálódik a mindenen túli, az anyagban soha meg nem jelenő Mester.
Tegnap az egyik, számomra legfontosabb ember – miután nem söpört fel maga után Európában, vagyis nem tisztázott dolgokat, mert ahogy ő mondta, nem elég sürgős számára – fogta magát és elhúzott Ázsiába, ahol egy számomra etikátlan történetben él. Mindazzal, hogy vele kapcsolódom, szüntelen egy számomra vállalhatatlan helyzettel kompromittálom magam, amit nem tudom, meddig bírok elviselni. Ám még adok a kimondott szóra, és amikor megjelent a bérleményem előtt a hatalmas bőröndjével, mint sorsa szimbólumával, azt mondtam neki, hát jó, akkor innentől közösen visszük a pakkodat. És persze, hogy nem voltam felkészülve arra, mi minden szemét van abban.
Miután dolgavégezetlenül elmenekült Ázsiába – mert Európa az életünk, ahol én is tudom, a múltunk fogva tart, és amíg ezt nem rendezzünk, minden utazás csak menekülés – küldött nekem egy Alan Watts-videót, lásd első hsz, ami abból indul ki, hogy jó vagy, úgy ahogy vagy, blabala, mesehab, fogadd el a magad. Mint valami Szabó Péter- show. Ám a gyalázat nem áll meg itt, hanem a faszi belekeveri a Ki vagyok én valójában?- kérdést is a szófosásába.
És és és, a létező legnagyobb botrányt követi el azzal amikor AZT, amiről soha senki nem mondott ki semmit tárgyiasítja, és azt harsogja, te végső igazságodban a csend vagy. Jeszsusom..
Persze, hogy üvöltök itt, én, akitől a tanítóm nagyjából az első találkozáskor tizenkilenc éve elvette ezeket a koncepciókat, és tudatta velem, az a csend, amit ismerek, amiről tudok beszélni csak egy állomás, egy pihenőhely, és nehogy abban landoljak.
A barátomnak pedig persze, hogy szuper jól jött ez az okosodás, mert talált valakit, aki először is legitimálja a hazugságait, gyávaságát, és azt mondja, tökéletes vagy önmagadban, jól van ez így. Nem kell változnod.
Nincs jól. Senki nincs jól. Itt igenis egytől egyig személyként változást igénylünk, fejlődést, folyamatos fejlesztést, egyáltalán nem vagyunk jók úgy, ahogy születtünk. Mert különben miért is kaptuk volna e lehetőséget, ha nem másra, hogy ne folytassuk a szüleink hazugságait, ne ismételjük a múlt mintáit, melynek következményeit szenvedjük ma közösen.
Alan Watts keveri az abszolút Ént a személyessel, elköveti a legnagyobb hibát, ráönti a valósról szerzett tudását a halandó életre!!
Mert az tény, hogy az, aki vagy minden történet és maszk mögött, a soha testet nem öltő valóság az rendben van, de a személy az egy életen keresztül tisztításra, javításra vár, és nem azért, hogy ha majd kellően tiszta lesz elérje a megszabadulást. Mert a valótlan és a valós között nincs híd..
A csoda az életemben, hogy van még pár barátom, aki ért itt. Nélkületek, ebben a szelleminek mondott fertőben már megbolondultam volna, sőt annál sokkal rosszabbat is csináltam volna magammal. Ami nekem a legjobb lenne..Mert ezen az érzékenységi szinten, melyen léteznem kell, elviselhetetlen, ahogy ma meggyalázzák az Igazit.
(és mivel én még nem realizáltam a végső Igazságot, szóval sajnos adok még pár százalék esélyt ennek a látszatvilágnak, ezért egyáltalán nem mindegy, kik vannak köröttem.)