Vajon meddig tart a bosszú bennünk és honnan kötelességünk leleplezni a minket ért gyalázatokat, hogy ezzel másokat mentsünk meg hasonló helyzetektől. Mint ahogy az orvosi vizsgálatok időbeli szükségességét is nyomatékosítják, hogy megmeneküljünk egyes betegségekből..
Hosszú hónapokon keresztül tartó undorító, embertelen eseményeket hordok a szívem alatt, és még mindig nem merek beszélni róla elég hangosan, a szereplők nevét megnevezve, mert még mindig abban hiszek, az elkövető megfordul, szembenéz a démonnak, aki élősködik rajta, és jó útra tér. Rettentő, de még mindig él a remény bennem.
Ám én is a mentális egészségemmel játszom, és azzal, hogy egyszer csak majd a igazságtalanság, a megcsalás, az árulás miatt úgy fog fájni, hogy elvesztem az ép eszemet, és akkor majd engem is lekötöznek és beinjekcióznak..
Ám a saját történetem helyett egyelőre még csak másokéhoz merek nyúlni, azokéhoz, akiknek már nincs hatalma megvédeni magukat, mert nem élnek.
Camille Claudel borzasztóan szomorú életéről és a vele való történt igazságtalanságról nem beszélünk elég hangosan. Helyette bezzeg a nagy álnok, a valójában a tehetségtelenebb, a másoló, az irigy művészét azóta is múzeumokban imádjuk.
Tény, tény, hogy Rodin is nagyszerű újításokat hozott a szobrászatba, hisz talán egyike volt az elsőknek, akik megbontva a klasszikus, antik szobor makulátlanságát, egyenes vonalvezetést, a tökélyre való törekvés lehetetlenségét végre mintegy összegyűrte a szobrok felületét, ráncokkal, törésekkel szabdalta fel azt. Tény, hogy Rodin hatalmas, megkerülhetetlen lény volt, góliát, akiről könnyen hitte azt az ember, hogy a mester öltött benne testet, s általa lehetővé lett a lehetetlen.
Az önmaga kiválóságát időben fel nem ismerő, a saját lángoló lényét Rodinra rávetítő Camille Claudel is egyike volt a Rodin-t csodáló és körbetáncoló kisbolygóknak. Pedig szerintem mindig is Camille volt az igazi erő, a valódi tehetség, a művészi megfordulásra tényleg alkalmas gyönyörűség.
Camille volt valójában a fény, aki Rodint világította.
Nagyjából valami olyasmi történhetett, hogy a fiatal szobrásztehetség újító szellemét, addig sosem látott szobrászi megoldásait Rodin kinagyította, kihangosította, lepecsételte, és öve lett a dicsőség. És amikor már – a szerelemnek álcázva – kellőképpen kiszipolyozott mindent a lányból, mint valami rongyot félrehajított, mert már csak útban volt.
Ám Camille kálváriája nem ért ezzel véget, még messze nagyon messze volt a vég, hisz mert minden bizonnyal a szakítás olyan mérhetetlen sebeket okozott benne, amit ép ésszel nem bírt el, a pszichikai megbetegedés, az “őrület” jegyeit jelentkeztek rajta, amivel még a legközelebbi családja sem tudott és akart mit kezdeni.
És Camille-t harminc, igen harminc(!!) évre elmegyógyintézetbe zárták, ahol az anyja például soha nem is látogatta és a műveit csak manapság kezdik felfedezni újra.
Mindezt okulásként is írom, hogy amíg van erőnk, ép az elménk ne tartsuk vissza mások leleplezését, ha egészen biztosak vagyunk abban, hogy az igazság oldalán állunk. A leleplezés nem bosszú, hanem kötelesség.
És bizony hiába a rodini csók és a gondolkodó, Camille-t illeti meg a dicsőség.
Övé a valódi csók, a hullám alatt már csak egymásban bízó triád szerelme, és a gondolkodó vázlata is. És bizony ő volt az első, a bátor, aki meggyűrte az agyagot, hogy az végre ne hazudja el az emberi sorsot úgy, mint valami modern kori plasztikai beavatkozás.
