Az egyszer volt Saul, mint valami kétségbeesett, hátán kalimpáló bogár a rajtunk pöffeszkedő, minket valóságunktól elválasztó valóságunk tükörképe. Ő az a személyes én, aki kiszakadva az anyaméhből névvel, címmel, képességekkel cicomázza fel magát, és aki elfelejtette, ki ő és honnan érkezett. Ő a ruha, aki valódinak hiszi magát, és azzal megy el az élete, hogy terápiázza, gyógyítja, fényesíti, okítja e halandó részt, aki aztán, ha már kellőképpen jól van, uralkodói helyzetet vindikál magának. Tényleg mondom mentsen az isten a “boldog, kiegyensúlyozott, kiterápiázott, kész” emberektől..
Saul vállára is – mint azt hiszem, mindannyiunkéra – egyszer az életben “rászáll az angyal”, egészen bizonyos, hogy mindenki élete során legalább egyetlen pillanatra lehetőséget kap arra, hogy kitekintsen halandó énje káprázata mögül, és végre tisztán meglássa azt, amit emberi szem meg nem láthat.
A különbség a későbbiekben Pál apostol és a sokaság között az, hogy Pál komolyan vette azt az egyetlen pillanatot és hagyta, hogy az onnantól bekebelezze egész addigi egzisztenciáját. Nem hiszem, hogy létezik ennél a hatalmas találkozásnál nagyobb kegy, szerencse az életben.
És ez egészen bizonyos, hogy mindenki életében egyszer megadatik. Ebből a szempontból teljesen ugyanolyan esélyeink vannak emberként. A különbözőségük csupán az, mit kezdünk e megtapasztalással. És hát igen, itt azért vannak eltérések.