Óda ez a film, emlékmű a szerelemhez, rettentő gyönyörű próbálkozás arra, hogy a világunkat megtartó legmélyebb alapzat őszinte, emberi kinyilatkoztatása legyen. A szerelem a köztünk vibráló, de ugyanakkor mozdulatlan, önmagában szunnyadó tér, ami szinte nem is tud a testünkről, tehát semmilyen szexussal a közelébe sem érünk. Amit, mint őrök vigyázunk és csodálunk, és aminek nem gátja tízezer kilométer, sem tízezer élet. Mert míg a szerelem valóság, az idő és a tér és benne mi nem vagyunk azok, miközben belőle bukkanunk fel, mint káprázat.
Pontosan annyi lehetősége, tere van a szerelemnek az életben, mint a filmben. Eljön egy másik kontinensről, és éppen onnan, ahonnan mi is érkezünk, hogy felfedje valódiságunkat. De nem fér el a történetünkbe, itt például azért nem, mert elfeledkezve önmagunkról címeinkkel, neveinkkel azonosulva, össznépi szinten monogámiára kárhoztattuk magunkat, aminek egy életen át feszegetjük a falait.
Pedig akár el is férhetne, ha félredobnánk örökölt és tanult sajátosságainkat, melyek elzárnak önmagunktól. Mert ki mondta, hogy ez esetben nem lehetne egyszerre kettőt is szeretni, főleg egy ilyen érzelmileg roppant intelligens helyzetben, amikor ennyire szerencsések vagyunk, hogy két felnőtt férfi szeret minket. Számomra a filmtörténet egyik legszebb próbálkozása a főszereplő férfiak egymás felé közeledése és nyitottsága. Érzékenyen bátrak és csak nagyon ritkán látottan végre férfiasak sérülékenységükben.
Ja, arról tudok, hogy a tömeg szintjén, a soha felnőni nem tudó kisfiúk között megy a sárdobálás, a csúzlizás, az a kislány az enyém, de e film szerint van remény, az érett férfi már megjelent közöttünk.
A világot három perc alatt varázsolhatnánk vissza paradicsomi állapotába, ha ezzel a nyíltsággal, megértéssel, kíváncsisággal fordulnánk a másikhoz. De ez úgy tűnik, csak azoknak megy, akik megingathatatlanul imádják a szívükben lakó istent, aki a szerelem alakjában bukkan fel az életben.
E film is csak lépéspróba efelé, itt éppen hárman próbálják meghaladni és felülírni azt az évezredes hazugságot, hogy falat láss ott ahol egy másik ember áll. E két férfinak óriási a lehetősége, hisz ha igazán szeretik a nőt, akkor ebben a szerelemben akár megtalálhatnák a bennük lévő közös eredőt, aki épp egy asszony alakjában manifesztálja magát az anyagban. Persze itt rögvest felmerül a kérdés, vajon szeretik-e eléggé vagy sokkal inkább a saját félelmeiket és a magukról alkotott tévképzetet.
Tényleg már csak egyetlen lépés hiányzik e film szerint is, olyan nagyon közel a “megoldás”, ami megválthatna talmiságunktól. De azt mi innen meg nem tesszük, ahhoz már nem e világi segítség kell.
Mert az életben ugyan tényleg senki nem tanít meg minket szeretni.