Akkor már hosszú évek óta nem ott végződtem, ahol a testem határai és mint óriás céltábla hatalmasodtam el a tájon. Minden védelem nélkül hagytam, hogy a késdobálók rajtam gyakoroljanak. Egyetlen óvóhelyet az a három lábú szék adott, mellyel ég és föld között egyensúlyoztam. Arany színű sállal kötöttem le a szemem, hogy jobban ragyogjon egyetlen szerelmem a korom sötétben. És a szívemet ahelyett, hogy bezártam volna, még tovább nyitottam.
A legsérülékenyebbek a füleim voltak, a világ száz szólamban duruzsolta nekem énekét, de nem hittem neki születésem pillanata óta, mégis arra lettem kárhoztatva, hogy végig kell hallgassam a nóta egész szövegét. Vagyis nem igaz, amikor azt zümmögte felém, “szeretlek” mégis hinni kezdtem neki kicsikét, mert ebben a szóban tudtam egyedül levegőt venni. Talán egyszer vagy kétszer hallottam útközben eredeti jelentésében használni, és akkor döntöttem el, leszállok a székemről, letépem a szememet eltakaró sálat és elindulok megkeresni, honnan került a szeretlek szóba a friss levegő..
