Jean d’Arc és Sophie Scholl bennem élő védőangyalai mellé behívtam magamba most egy harmadikat. Innentől Oksana Shachko benső szentélyem új lakosa. Jó ideje nem csak e világi (harcos)társaim segítenek az úton a semmi felé, hanem azok, akik letették e testet is ugyanolyan fontosak és hatékonyak.
Mert egyedül nem “vívjuk meg ezt a csatát”. A magány “erejével”, a remeteség számomra inkább arroganciájával – mert én olyan különb vagyok, hogy el kell vonuljak – rég leszámoltam már. Az emberi élet egyedül megoldhatatlan, minden élet közügy, közkincs, közös feladat. És a sorsfeladataink igenis átlógnak egymásba.
Az Oxana című filmből indulok ki, és életrajzi műként kezelem, utánaolvasva az eredeti Oksana életének, úgy látom, igyekeztek hűen követni az eseményeket.
Nekem ez a film elsősorban az élet talán leglényegesebb kérdéséről, az öngyilkosságról szól, ami rendkívül tabusítva van, és egyértelműen rossz cselekedetként van elkönyvelve, mert ugye állítólag meg kellene várni, míg magától, sokszor sokkal gyalázatosabb körülmények között lesz vége.
Az öngyilkosság nem emberi tett, aki képes felakasztani magát vagy a vonat elé ugrani, az “isten akaratát” hajtja végre. Ember erre egyedül képtelen lenne, az öngyilkosság is meg van írva, úgyhogy ne is higgyük azt, hogy visszafordítható lehetett volna, és létezik szabad akarat. Itt egyetlen falevél sem esik le az ő akarata nélkül.
A film számomra döbbenetes látlelet arról, hogy ez esetben a főhős nem a depresszió legmélyén dönt a halál mellett, hanem épp a beteljesülés napján. Első, önálló kiállításáról lép le, mert úgy érzi, őt ide már nem hívták meg. Ráadásul a szerelme épp vidéki életet képzel el vele. De túl későn jön az elégtétel, és az, amit az ördögi rezsim elkövetett rajta, ezek szerint olyan mértékben tette tönkre, hogy az örömnek sem tud örülni már. Hiába siker, szerelem, kiégette belőle a rendszer az ezt felfogni képes részt. És innen minek is élni.
az igazi Oksana az ikonjai előtt
Ezen a ponton őt már csak egy öröm szívja magába vákuumként, és ehhez a boldogsághoz útban van a teste.
Számomra az eddig látott filmek közül ez hozta legközelebb az öngyilkosságot és tette érthetővé. Úgy hiszem, Oksana – miután a film szerint belépett a gardróbszekrénybe – és egy övet a kecses kis nyaka köré tekert -meglelte a nyugalmat, melyet az életben – hiába siker, szerelem – már esélye sem lett volna megtalálni.
A film természetesen még számtalan kérdést felvet, de nekem most csak erről van erőm írni. Mindenképp ajánlom megnézni, a negatív kritikát ellenére is.
(Egyedül ültem Oksanával a Toldi nagyteremben..nem is értem. Nagyobb hírverés kellene ennek a filmnek, már nagyon ritkán játsszák, figyeljétek, mikor)