sajnos, nem sajnos közvetlen, konfrontatív személyiségem van. Otthon is így szoktuk meg, akinek valami nem tetszik, szól, vagy visít. Két férfi között élek, folyamatos csiszolás, szembesítés az életem. Minden egyes nap hibázok, van úgy, hogy valami aprócskát csak, de olykor hatalmasat, és irtózatos szerencsém, hogy van, aki ezt szóvá is teszi. Egyedül már az önelégültség csúcsain ülnék, és azt hinném, mindent jól csinálok, és a világ a hibás.
Én is és a világ is sebesült, mindaz, ami megjelenik, mert kettétört, nem lehet teljes. Nem is célom a tökéletesedés, mert kettőből sosem lesz ismét egy, de legalább együttes erővel megpróbálhatnák javítani rettentő személyiségeinken.
Barátaim, ismerőseim százszámra járnak tanítókhoz, kívülről fújja itt a tant bőszen mindenki, de tudjuk, ma már egy papagáj is meg tudna tartani egy szatszangot, ha edzenénk rá. “Te nem a tested vagy, minden, amit felfogsz csak az elme..” Aztán az első adandó alkalommal, ha ne adj isten úgy esik, hogy hibát vét és konfrontálom, és akár az aktuális vérmérsékletem miatt kicsit nyomatékosabban, rögvest a legtöbbje elfelejti, tegnap még milyen nagy hangon ismételte Ramana Maharshi tanításait.
Vagy még nagyobb botrányt csinál, és mikor számon kérem egy csibészség miatt, ahelyett, hogy azt megoldaná, annyit kapok válaszul, itt az örömhír Réka, a démonok, a hazugságaim nem is valósak.
A másik meg nem un meg neheztelni rám, mert kicsit határozottabban (állítólag agresszíven..jaj nekem, milyen kevéstől megijednek egyes férfiak) szóvá tettem egy roppant kellemetlen tettét, és ahelyett, hogy magát a gyökérproblémát orvosoltuk volna, azért kerültem tiltólistára, mert e témában blogot írtam, én az exhibicionista, mert felforrtam a dühtől belül. Mert igenis botrányként ítéltem meg, amit tapasztaltam, a benső zsinórmérték nem engedett ebből.
Hol van ilyenkor a tanítótól kapott tudás, meddig tiltogatjuk még le egymást nagy lelkesen, és hagyjuk el a másikat anélkül, hogy alaposan át nem beszélnénk azt, ami nehéz.
Mikor fogjuk már fel, hogy csak együtt sikerülhet, csak egymást a nyomorúságainkra emlékeztetve, és azáltal azon dolgozni kezdve “készülhetünk el” arra, hogy elbírjuk majd el az utolsó percben a hatalmas fényt.
Már egyszer láttam, láttam, láttam a fényt, életem egyetlen lényegi pillanata volt, én sem bírtam el, és visszafordultam. De azóta amit tudok megteszek magamért, hogy legközelebb szemtől szembe bele merjek nézni. Csiszolom, gyalulom magam, konfrontálom a bennem élő Igazsággal a személyest, magammal vagyok a legeslegszigorúbb.
Tessék bölcsek, látók, mindentudók, de tessék édes drága szeretteim és barátok, szedjetek miszlikbe, egyedül nem tudom eltávolítani magamról a gyalázatot, tépjétek le rólam, amit csak ti láttok kívülről, és megteszem ugyanezt veletek, ha túlkapást látok rajtatok, mert kívülről jobban látszik a szemét.
És te is, édes drága szerelmem, aki kóros-kínos “personal disorderektől” szenvedsz, amit még mindig a miattad való tisztelet miatt leírni sem merek, akkor is szeretlek, ha te nem. A te bajod, hogy egy érzelemmel összekeverted a szerelmet már századjára. Ki fog erre emlékeztetni, ha nem én? A többiek simán csak kiátkoznak majd és elhagynak, ha már nem lesz ilyen erős a bájod, aminek én is bedőltem. Mert garantálom, a sármod lesz az első, ami elhagy, ha így folytatod és látványosan öregedni kezdesz, és egy ponton túl senki sem fog bízni benned. Persze, hogy fáj a szavam, persze, hogy menekülsz. De hova? Apád öröksége a Marson is utolér.