talán ekképpen képzelték el egyszer volt hol nem volt a színházat, mint amivé nőnap estéjén a Kettőspont / színház & spirituális ügynökség változott. Intim térként, óvóhelyként, szinte anyaméhként, ahol egyértelmű, hogy biztonságban vagyunk. S mely arra a célra szolgál, hogy egyikünk – miközben keze-lába remeg – kiálljon elénk és közös erőterünkben meglelje bátorságát és felfedje magát.
Not afraid volt az est címe, mint afféle cél, pedig félünk, nagyon is félünk egymástól. Így van ez, ilyen ez az emberi világ, míg szerepekben vagyunk rettegünk. A maszkjaink bizony harapnak, és sérülékenyek, és annyira össze vagyunk velük nőve, hogy ha őket éri bántódás, azt hisszük, mi sérülünk.
Liberta zavarba ejtő gesztust tett hát felénk, levetkőzött előttünk. Rajta ne múljon, példával járult elénk. A fotókon, a zenéjében ténylegesen is, egyébként meg jelképesen vette le magáról azt, ami takarja. Nem valamiféle modern kori magamutogatás volt ez, hanem annak az őszinte óhaja, hogy úgy mutassam meg magam, ahogy vagyok. A cél pedig nem kisebb, minthogy a közönség sok-sok apró tükörszilánkká tört szempillantása egy adott, őszinte mozdulatsorra koncentrálva eggyé váljon újra, és így együtt isteni tekintetté, tükörré legyen, hogy abban megnézhessem önmagam. És minél igazibb az, amit magamból mutatok, a tükör annál nagyobb pompájában tárja elém valódi arcomat.
!!!Milyen szép is volt, amikor Liberta belenézett e tükörbe, és az előadás egy pontján így szólt: Nem látok semmit!
Igen, pont ez a Semmi a mi dicsőséges valóságunk!!!
Én meg csak ámultam, mert egy év alatt rendkívüli módon fejlesztette, szépítette, képezte magát e lyány.
Énekelni tanult, megtalálta a hangját, a filozófiai kávéházak vezetése során pedig pallérozta verbális képességeit. Videóklipet készített, szövegeket írt az elmúlt több, mint négy évtizedét bemutatandó, s meglépte, amit csak nagyon kevesen mernek, a félelmeit. Mindezt nem a show-ért, a sikerért, a csillogásért tette, hanem egyértelműen és kizárólag a találkozás vágya miatt. És eszembe sem jutott, hogy egy énekelő filozófust láttam vagy éppen egy filozofáló énekest, hanem egy ember állt elém.
Pedig Liberta is, mint itt mindenki, az embertől fél, mert ugye ember embernek farkasa, de a farkas nem farkasa a másiknak, így pompás kis falkát keresett magának, mert az ember, aki a legcizelláltabb állatka, is valójában csak falkában nem fél.
Az estnek nagyszerű irodalmi fészket épített Formanek Csabaa felolvasásaival, Szatmári Tamás zeneműveivel, Bernadette Telek-Fejér pedig szakrális, a női összetartozás gyönyörűségét bemutató fotóival, róla majd még külön írok, mert ő is egy hatalmas önálló téma.
Így ünnepeltük a nőnapot, valahol Budapest szívében a világ vége előtti utolsó percekben, ami nekem mindig eszembe jut, mert egyre hangosabban hallom, ahogy ketyeg az óra.
És ezen az estén pont abbéli gyönyörűségemben merítkeztem alá, amire szükségem lesz, ha eljön az idő és zuhanunk..
