Hát nem egy utazási irodás Izland-ajánlat ez a film, leginkább Szlovákia jut eszembe a látottakról, a 80-es évek szlovákszürkéje, ahol fáj az ébredés minden reggel. Lakótelepi, kockába zárt életfogytiglan. 150 kilós testben takarom ki a napot, szigetre száműzve vetek árnyékot a tájra.
Havazik, kilátástalan izlandi tél van, s noha mázsányi szövet, hús és bőrréteggel fedem be magam, hogy minél mélyebb lehessen életre szóló álmom, és egy lépést sem teszek előre a gyerekkorból, a szívem mégis csak hevesen kalapál. Hiába a brutális forma, a védőbástyaként körém magasodó testtömeg, hiába tettem meg mindent, hogy elsáncoljam magam, hogy megússzam az életet, az mégis ébresztőt fúj nekem. Először csak a konyhaasztalon hátulról párosodó anyám elém terülő panorámaképével. Aztán egy őrült ajándékutalvánnyal, mely táncórára űz.
Gunnar Jónsson és Ilmur Kristijánsdóttir
És innentől megállíthatatlanul, mint afféle csúszdán közeledek… A saját szívem húz egy eddig ismeretlen tájon önmagam felé. Nem tudtam, hogy létezik efajta báj, nem tudtam, hogy képes vagyok ennyire hátra lépni, és e picike női forma iránt így lelkesedni, nem tudtam, hogy el tudom felejteni magamat.. Nem tudtam, hogy mindezidáig gonddal és kitartással felépített védőformám egy határra érve semmit sem ér, hogy a jelenségek ennyire kikezdik, hogy bevehető vagyok. Hiába gyakoroltam terepasztalon élethossziglan a második világháborút. Amit ott kivédtem, e nyílt színen nem tudok. Aggasztóan gyönyörű ez a szépség. Fájdalmasan félelmetes az érzés, ami magába húz. Hiába ver át és hazudik virágboltot nekem a szemétdombról, hiába búvik mániákus depresszió a mosolya mögött, uram isten mennyire vágyom imádni.
És amikor végre összetörik a hőn áhított forma, az istenített kép, amikor napokig mozdulni sem bír, én akkor indulok el igazán felé. Saját szívem ölt testet benne, nem nehéz hát szeretnem.
S mikor magamra hagy, akkor találom meg igazán őt.