Az elmúlt húsz év tapasztalatából mérleget vonva sajnos meg kell állapítsam, hogy a (átlag)férfi mondjuk úgy 85,46%-a menekül a mélyre ható, a másik lényét apró szemcsékre bontó, az egészen a létezünk alapjait megcélzó analízistől. Pedig egyszer és mindenkorra az emberi kapcsolatainkat erre kaptuk. Persze lehet itt álmodozni sírig tartó, szenvedélyes szerelemről, harmonikus egymás mellett lebegésről, ütközések, egymás felnyársalásának bravúros kerülgetéséről, de szerintem kár ezzel az időt húzni. Mert egy ekkora ellentétpár, mint a nő és a férfi nem tud valódi csatározások nélkül zöld ágra vergődni egymással.
A cél ugye az lenne, hogy a másik simogatásával, emelésével, de ha kell a róla való túlzás lerugdosásával, vadhajtásainak levagdosásaival le tudjunk annyira meztelenedni a másik előtt, hogy ezzel elkészüljünk arra, hogy az életünk egyetlen feladata elé végre odaálljunk, amit nem lehet maszkok, rettentő traumák mentén megtenni.
Párkapcsolataink lehetnének az előkészületei annak a borzasztó-gyönyörű szembenézésnek, hogy az önnön magunkra végre igazán rákérdezzünk, tudva azt, hogy arra nem fog a világból ismert válasz érkezni. Igenis a férfi a nőt, a nő pedig a férfit taníthatná meg a csendben meghallani azt a választ, amire, ha csak gondolok is fojtogatja valami a torkomat..
Ám ehhez egy érett, felnőtt, a szakadéka szélére bátran kiálló, a nehéz helyzetek elől, a kritikák, a harcok elől nem elmenekülő hím kellene.
Tapasztalom szerint pont a legfontosabb részeknél érnek véget a kapcsolatok, amikor jönnek a háborúk. Pedig igenis a poklok mélyén, összevissza törve végre először lenne esélyünk arra, hogy meglássuk a másik szívét, mert azt az élet felszínén nem lehet.
Igenis széjjel kell apró miszlijeire tépni a másikat, hogy annak a lényege végre felragyogjon, mert a maszkok, a sok tanult séma, öröklött sorsunk bizony folyton útban volt, és ráadásul békeidőben szeretetet hazudik a sok szerep. De kukába azzal a szeretettel, ami elmúlik az első csaták során.
Az van, hogy örömömben írok, mert itt van mellettem egy talán az ár idején is a folyómedret a hátával tartó férfi, valaki a 14,54%-ból, akiről lehet, hogy tényleg kiderül, hogy nem fut el akkor, amikor a legnehezebb. Szóval, hogy van remény, ne adjuk fel nők, minden kínunk, fájdalmunk a 85,46%-tól való megalázottságunk, megszégyenülésünk ellenére tiszta szívünkből szeressük a férfiakat.
Egy kicsit a fiunk is mind, bármennyire is szeretnénk ebben az életben társakat.
De az igazi társunk úgyis az “isten” marad.