Akkor hát rendben, hát legyen. Átadom magam David Lynchnek, halálában, legnagyobb és leggyönyörűségesebb utazásában ismerem meg. Lénye már kiáradt a testből, mindenütt és mindenki számára jelen van, aki szívvel lát, hall, érez, az tudja ezt.
Igazi szentségtörő módon néztem, tudom, a mozit gyalázom ezzel, de Lynch pont tojik már erre. Sőt, olyan, mintha az ő utasítását követném, mikor azt mondja, menjél át velem a városon a Mulholland drivval, A sötétség útján. Ülj villamosra, vonatra és úgy nézd a filmem, hogy közben az életet is nézed. És akkor meglátod..meglátod, hogy a szereplők a filmből leülnek veled szemben, vagy épp kapsz egy üzenetet, ami mintha az egyik jelenet párbeszéde lenne. Hirtelen nem tudod, melyik irányba megy a vonat, nem találod a székedet, mikor a mosdóból visszajössz, és elvéted a megállót majdnem, ahol le kell szállnod. Mert közben a filmet éled, elhagytad az énedet, hála magasságosnak elfeledkeztél arról, aki nem is vagy, a téged élősködőként elfedő személyiségtől, és láss csodát, mégis élsz, mégis át tudsz menni a városon, én nélkül, Réka nélkül. Csoda.
Néztem a mozit és tudtam, hogy csak mozit nézek, és ezzel párhuzamosan azt is tudtam, ugyanannyira nem valóságos a vonat, a város, és a villamos sem,
Egy ideig nagyon is szerettem, amit láttam, lélegzetelállító volt Lynch ént feloldó bátorsága.
A két lány egymásra találása a csúcs, legmélyebb vágyam manifesztálódása ez az anyagban. Női szerelem, a férfi végső és teljes ignorálása, elég volt, tele vagyunk, nem kell több szaporodás. Már csak szerelem kell, ahol nincs további egymásba hatolás, aminek egy új élet a következménye. Elég volt a nemekből, a kettőből, az ellentétekből, bőven elvagyunk itt nőként egyedül tovább.
Nőként nőre vágyom, mondja ki végre helyettem a film.
Végre szeretetet látok a mozivásznon, végre nem a vágy hajt össze két szerencsétlent, hogy kínos-kanos aktusukban a lelküket leheljék ki. Lynch is egy időre likvidálja az élet legszánalmasabb tettét, ami miatt még mindig itt kavarunk énbe zárva, jaj hagyjatok a tantrával is, szégyen amivé tettétek..
Aztán ő sem tud megállni a csúcson, és a újra és újra szerelem lesüllyed az anyagba, az énjéről elfeledkező, és ezért szerelemre képes nő személye ismét vaskos egoizmussá lesz. Hatalmas mellekkel, mint valami nagy autóval, kikenve-kifenve elkezdni hadjáratát, mondhatni férfivé lesz.
De legalább már életében/ e filmjében megpróbált Lynch megszabadulni az énje teljhatalmától. Nem sikerült neki, erről szól a második rész, a szerelem után.
De most sikerült – súgta tegnap este már szellemi entitásként – s engem meg ezzel a filmmel arra kapacitál, nehogy megálljak ott, mint ő. Nehogy ismét ént vegyek magamra, ha egyszer már szabad voltam tőle. Kukába az énnel, ezzel a szörnyű parazitával. Nem történhet jobb annál, minthogy elveszítjük.
Azt meg, hogy miről a szól a film, milyen zseni Lynch, milyen jó a kameramozgás, a forgatókönyv, a színészek játéka elmondták már százszor helyettem, köszönöm neki, így ezt nekem nem kell.