A Mulholland dr. című filmhez még egyszer vissza kell térjek. Ez számomra a nagyot markol és keveset fog meg tipikus esete, ahol nem kicsi a tét: Az én kutatása!!
A történet nem kispályás, saját bőrömön átéltem, mit jelent “elveszteni az ént”, milyen irtózatos kiszolgáltatott és meztelen az efféle lét, amiből nekem – hála a jó istennek- azóta sem sikerült felöltöznöm. Ezzel tényleg nem viccelődnék és ezt a témát nem is banalizálnám. Vagy odaadnám egy valódi, az igazságot meg is valósított és nem csak róla prédikáló tanítónak, ami velem történt, vagy inkább hallgatnék róla, mert itt véget ér az én teljhatalma.
Elöljáróban ki is jelentem, még ha ezért meg is köveznek virtuálisan, a Mulholland dr egy rettentő zavaros film, ami úgy csinál, mintha lenne valódi állítása, pedig nincs. Az a nagy helyzet, hogy hiába zsenialitás, filmes szaktudás, az elveszett énről egy rettentő félrevezető és veszélyes mű született, ami egy pontig – a két nő egymásba szeretésének pillanatáig – mintha kiútra lelne, de utána a legnagyobb zavarosba visz be bennünket. És ez tilos lenne, ez rettentő félrevezetés.
Az én hátrahagyása és valódiságának demisztifikálódása az univerzum legfontosabb eseménye, itt rájövünk arra, ha feltesszük a legfontosabb kérdést, hogy kik vagyunk valójában, egyetlen hiteles választ kaphatunk az elmétől, ez pedig az, hogy nem tudom.
Csodálatos a lynchi, kezdeti ártatlanság, a nem tudás, és annál veszélyesebb és pökhendibb a folytatás. Hisz miután azt az ént, akit megszabadít a rendező illuzórikus lététől, hogy “átélhesse” önnön valóságosságát, így rájön arra, hogy mint személy valójában nem is létezik, fogja és akkurátusan visszaöltözteti egy újabb személyiségbe, ráadásul egy önző, szerelmet eláruló szörnyszüleménybe.
Ezzel a létezés legszebb drágakövét dobja oda a többi duna-kavics közé, és a legnagyobb botrány az, hogy ahelyett, hogy hagyta volna az ént a nem tudásban végleg megsemmisülni, hogy végre átvegye az uralmat felette az ÉN, nem, a megtapasztalást világi célokra használja, és gyárt belőle egy új és pompás és sikeres második verziót.
Szóval a nemlétben megtapasztalt gyönyörűséget, amivel persze, hogy a személy nem tud mit kezdeni, és csak kétségbeesetten sír, én is ezt tettem évekig, világi boldogulásra használja egoistán. Egyszóval a személyes én “meglopja istent”, és amit tőle kapott abban a csodálatos nem-pillanatban, amikor nem volt, önző kis céljaira használja.
Erről szól ez a film, lehet szépíteni, dicsérni a szürrealizmust, az abszurdot, a mágikus realizmus vadhajtásait, de én biztos nem fogom.
És David Lynch egyre csak bólogat, ahogy ezt írom, és azt súgja, igen, kukába, kukába a zavaros elmeszüleményeimmel, köszönöm, hogy leírtad, mielőtt istent csinálnak belőlem halálom után, és a torz képzeteimből e film kapcsán.