MINDEN JÓ, HA VÉGE JÓ!! HOLLYWOOD AZ ÉN TUDATALATTIM!!
úgy voltam vele, ebben a három napban, míg David Lynch a halandóból a végső és megingathatatlan felé tart, és amíg a személyes lélek leteszi az utolsó az élethez kötődő ingóságait, elmesélem neki, hol járok épp, és hátha válaszol rá, mit tegyek. Hátha ott ahol van már léteznek valódi válaszok.
És mivel a fél világ varázsrendezőnek tartja, amiről nekem nincs személyes tapasztalatom, szerettem volna a saját bőrömön megérezni a lynchi hatást.
Hát átéltem.
Azt nem tudom, Lynch az “én rendezőm-e”, ez a második film, amit láttam tőle, tényleg zöldfülű vagyok, és minden filmes tudás nélkül írok, érzésből, mint mindig. Szóval most az egyszer hagyjanak a filmesek, az esztéták, a művészek. Nem kell meggyőzniük Lynch zsenialitásáról, megújító, sosem látott művészi megoldásairól, a mozi újjáteremtéséről, a filmről Lynch előtt és után.
David Lynch jól kibabrált velem, utáltam a filmjét az első kockájától az utolsó jelenetig, a kliséket, a kínos Hollywood-kritikát, az amerikai small talk-ok paródiáját, a szerelem, a halál, az úton levés kigúnyolását. Csak szívta el az erőm, és nem tudtam védekezni, de éreztem, hogy valamit akar ez a film, amit nem értek, de legszívesebben elmenekülnék tőle. Üres volt, felszínes, még akkor is, ha épp ez volt a célja, hogy a felszínt leplezze le, de olyan felszínesen leplezte le a felszínt csupán, hogy sikítani lett volna kedvem, de akkor meg a macska az ölemben..
És tudom, tudom, ez volt a szándéka, egy jó nagy balegyenes Hollywoodnak, a giccsnek, Óznak, a mesének. Ébresztő má’ gyerekek, mit is vártok szamszárától? Ózt, meg sárga utat?
Forgolódtam a székben, Mici az ölemben is ráunt az egészre, pedig egy ideig még ő is nézte, aztán én, én a szentségtörő bekapcsoltam a telefonom, és a stáblistát, meg a film tartalmának rövidítését olvastam, és néha újra felhorkantam, úristen, de kínosak ezek az átúsztatások is. Ahogy a cigaretta parazsa lángoló házzá lesz, milyen gyenge utalás, vagy ezek is gúnyok csupán? Vagy tán a művészkedés kritikája ez, a wannabe jajdenagyon művész vagyok megtámadása?
És akkor a teljes elcsüggedés, kimerültség, a két óra óta tartó várakozás után végre valahára eljött az utolsó jelenet.
Végem van, úgy izgulok, mint egy kiscsoportos mesehallgatás közben, hogy győzzön a jó. Kész, feladom, az utolsó jelenettel megvett Lynch, megvett Hollywood, az álomgyár. Ez van, én is ilyen romantikus, rózsaszín, tündéres vagyok, ez van, ez az én tudatalattim, hiába vagyok erős, elszánt a felszínen, eggyel beljebb hiszek a tündérben. Várom a királyfit, és Lynch halálában visszaadta a – hollywoodi – álmom. Lynch leleplezett, ott ülök az óvónéni (egybe vagy külön???) lábánál ötvenévesen és várom a csodát, egy életen át.
Hajnalban a filmvégi jelenetre ébredtem, arra, hogy az utolsó atomomig átmosott a film, vagyis abból valami, amit nem értek. Rózsaszínként ébredtem, nem festék volt ez, hanem mintha lekopott volna az eddigi színem, és a bőröm, a hajam, az egész lényem visszanyerte volna az eredetit. Nem volt kétségem, a saját életem éppen legaktuálisabb jelenetét vetítette le Lynch halálában nekem.
Hogy van ez? Hogy láthatom azt egy 1990-es filmben, ami pont most történik velem, és teljesen így, mint a filmben, mintha a saját kínos kis történetem párbeszédeit hallgattam volna?
Nem tudom, mi lett volna, ha 2025 januárjában nem Lulaként ülnék/ állnék kétségbeesetten napom óta, és nézném a távolodó szerelmemet, aki be tudta zárni a szívét, hogy elinduljon a végzete felé.
Lynch “üzent”, megmutatta, hogy minden jóra fog fordulni egyszer. Azt nem mondta persze, mikor van az egyszer. De biztosított róla, hogy az egyszer létezik. És még azt mondta, hogy a művészet az utolsó híd halandó és halhatatlan között e jelenségvilágban, amivel újraalkothatjuk a szerelmet, vagy legalábbis annak vázlatát.